Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Novák Mircea: A mindenkori menekülés mindenkori patológiája, avagy az örök megbékélés örök mítosza

lényegén mit sem változtatnak...”, pedig hát tudjuk, a cselekvés nélküli gondolat betegség.

Csak azt a bizonyosság hiányát „csak azt tudnám feledni!” ... A filozófia alapkérdésére adandó válasz az, „ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet.” Hogyan jutunk el idáig? Az ítéletig való eljutásnak feltétele az ember és a világ mivoltának maradéktalan megismerése. Az ember megismerését ő maga is lehetetlennek tartja: „mindig marad benne valami tovább nem bontható, valami érthetetlen”. Az információelmélet egyik alaptörvénye szerint valamely rendszerben leképezendő' tárgyaknak egyszerűbbeknek kell lenniük, mint magának a rendszernek, következésképpen az ember teljes megismeréséhez többnek kell lenni, mint embernek. Ami a világ megismerését- megismerhetőségét illeti, végkövetkeztetésképp megállapítja, hogy a világ nemcsak megismerhetetlen, hanem ésszerűtlen is. A világ megismerhetetlenségét a Gödel-tétel követői is vallják. A megismerés is problematikus, „mert a módszerek metafizikát tételeznek fel”. A „szív” oly gyakori előfordulása a „Sziszüphosz mítoszá”-ban erről árulkodik. A „szív”, mint ősi meghatározási gyakorlat, a személyiség centrumának analogonja. A szellemi attitűd is lényeges, mert könnyen az derül ki, hogy „az igazi megismerés lehetetlen”. Csak látszatokat lehet számbavenni. A világtapasztalat feltárja, hogy a jövőben élni következetlenség: az ember legádázabb ellenségének, az időnek a foglya. „Az évezredek mélyéről ránk tör a világ eredendő ellenségessége”, mert amiket előzetesen belehelyeztünk, ti. az értelmezést, amely annak díszletei gyanánt funkcionált, idővel érvényét veszti, s a világ „visszaváltozik önmagává”. Az interpretációs probléma is egyidős magával az emberrel. Kérdés az, hogy a Husserl által behozott intencionalitás mennyire van segítségünkre. Ha igaz, hogy mindig újat ismerünk meg, akkor ennek sine qua non-ja az, hogy felfedezzük azt, hogy az ismeretlen határai egyre szélesednek. Minden filozófia végső eredménye az emberi vakság és gyarlóság feltárása, mindenütt ebbe botlunk bele (Hume). A szókratészi „tudom, hogy semmit sem tudok” nélkülözhetetlen figyelmeztető.

Camus magát az emberi gondolkodást is ellentmondásosnak tartja. Az igaz-hamis ítélet dilemmája Platon számára is kihívás volt: ahhoz, hogy valamiről véleményt alkothassunk, ismernünk kell azt a dolgot, de ha valaki ismer valamit, akkor bizonyos fajta tévedéseket azzal kapcsolatban nem követhet el. Arisztotelészt is ezért idézi: „...ha az ember minden tételt igaznak fogad el, akkor az övével ellentétes tételt is igaznak kell tartania, s ezzel viszont a magáé hamissá válik, mert a vele ellentétes állítás tagadja az ő igazságát. Ha pedig az ember minden tételt hamisnak tart, akkor ezzel a magáét is hamisnak mondja.” Ezek alapján a kivétellel való próbálkozás sem mutat kiutat, „mert az az állítás is igaz, amelyik egy igaz tételt igaznak nyilvánít, s ez a sor a végtelenbe nyúlik.” Ebből vonja le Camus azt a következtetést, hogy a megértés mindenekelőtt egységesítés. Pedig már Aquinoi Tamás és Hegel is figyelmeztet: nem az egység, hanem a különbözőség szorul magyarázatra. Az ontológiai differencia fogalmát nem tanácsos nélkülözni. A már említett érthetőség követelése az „ens et verum convertuntur”-ra irányul. Tamás szerint az ítéletek lehetősége abban rejlik, hogy közös feltétele van a dolgok lehetőségének és megismerhetőségének. Az antropikus elv Camus szerint adott, bár tegyük hozzá, ennek legitimitása óvatosan kezelendő: az „anth767