Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Novák Mircea: A mindenkori menekülés mindenkori patológiája, avagy az örök megbékélés örök mítosza
„vak vezet világtalant” ... szellemi nyomorú-ságára utalnak. ,A kaland elemi, végérvényes volta adja az abszurd életérzés tartalmát. Rendeltetésünk halálfényében kiütközik fólöslegességünk.” Ezek után az embernek nem lehet már más dolga, mint megtudni azt, „hogy lehet-e együtt élni az abszurddal, vagy bele kell halni?”, ui. az abszurd és annak felismerése a lényeges kérdések közé tartozik, s lényeges kérdések azok, „amelyekbe bele lehet halni.” Az abszurd „megfoszt minden reménytől” és „visszaadja cselekvési szabadságomat”, azt ti., hogy „úgy cselekszem, mintha mindennek értelme volna”, vagyis a mű és tegyük hozzá, maga az ember létezése abszurd, ha „tudatos a hőse”. Az ítélet a tudatosulásban valósul meg. Sziszüphosznak „a tisztánlátás... gyötrelmül adatott...” A tudat(-osulás) a valósággal való szembesülés lehetőségi feltétele ill. annak következménye, az önmagában való bizonyosság és a tárgy ellentétén nyugszik. Valójában nem az a tragédia, hogy meg kell halni, hanem az, hogy tudunk róla. Az ítélet az, hogy ezzel kell élni. Életre ítélve... Sziszüphosznak ez adatott, „egész létével a semmit teljesíti be.” íme a remény abszolút devalvációjának útja. Camus szerint, mint utólag is bebizonyosodik, az autentikus emberi létezés csak a reménytelenség jegyében valósulhat meg. Hogy hogyan, vagy egyáltalán lehet-e nélkülözni létünkben az egyik legalapvetőbb jellegzetességet, a reményt, ezt (is) megpróbáljuk vizsgálni a következőkben. A Tragédia a maga egészében a kardinalitás problémája: „Csak az a vég! Csak azt tudnám feledni!” „Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha a világmindenséget hirtelen megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne. Száműzetése végérvényes: nincs többé elveszett hazája, melyre emlékezhetne, nincs ígéret földje, melyben reménykedhetne.” (Camus) Tehát a magyarázat egzisztenciális kérdés: Kezdetben vala az ismeretelmélet... Amúgy „a társadalomnak nincs sok köze a kezdethez.” A probléma nem a közösség problémája. Azt, hogy az egyén az utókorban éli (élheti) túl önmagát, Camus is irrevelánsnak tartja. Az egyed tovább él a fajban, ennyi és semmi más, legfeljebb biológiai reduk- cionizmus. Erről árulkodik Marx megállapítása is, miszerint a halál nem más, mint a faj szörnyű bosszúja az egyénen. A görög metafizikában az ember individuum: az általános és egyén feletti szellemet a test anyagisága írja körül s teszi egyedivé, a nem példányává, amelyben az általános folyvást veszélyeztetett. Az ember az általános „esete”. Az emberi individualitás azt jelenti, hogy egyedül ő maga vállalhatja szabadságát, az ember bár meghatározott, maga is meghatározza magát. A világ magyarázatának szellemi kísérleteit Camus megismerő magatartásnak nevezi, de jelzi azt is, hogy nem vigasztalásról van szó, nem, mert az érthetőséget jogos követelménynek tartja. Az emberi szellem kudarcélményének drámai hatása lobog gondolatvezetésében: „az igaz keresése nem egyenlő a kívánatos keresésével.” Nietzsche nem kiáltotta, hogy „mindent magyarázzatok meg nekem, vagy semmit!” Camus szerint ha nincs tudás, nincs boldogság. Elfelejtette Schopenhauert: aki az ismeretét növeli, az a fájdalmat növeli... A megismerés aleatórikus volta... Nietzsche a dionüszoszi embert Hamlethez hasonlítja: „mindketten belepillantottak a dolgok lénye-gébe, láttak és megismertek, és a tudás elundorítja őket a cselekvéstől, mert tettek a dolgok 766
