Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Novák Mircea: A mindenkori menekülés mindenkori patológiája, avagy az örök megbékélés örök mítosza
/Téged feszít a honvágy és a bánat. /Eredj, ha nem hiszed.” (Reményik Sándor) is erről árulkodik. Árvaság a hazában, otthon az otthontalanságban. Ahazában hazátlanul, majd a hazátlanságban is hazátlanul... Akötetlenség terhének jajszavát halljuk viszont Máraitól, azon sorsfordító pillanataiban, amikor elhagyja hazáját: „...a csillagos éjszakában utaztunk tovább, ahol nem várt senki. Ebben a pillanatban - életemben először - csakugyan félelmet éreztem. Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem.” A kényszeredett kötődés, és a kényszeredett kötetlenség egyformán teher. Válaszra várva a vad értelmetlenségben. Diagnózis van terápia nincs: „aki hazát cserél, az szívet is cseréljen...” Ha nem, úgy eheti élete végéig a hazátlanság keserű kenyerét, mint Mikes Kelemen és a többiek... A „sorstalanság” amúgy ellentmondásos fogalma üzenet értékű, s az otthontalanság ikertestvére. Az egzisztenciális síkon megjelenő otthontalanság mibenlétét Madách Imre „Az Ember tragédiájáénak és A. Camus: „Sziszüphosz mítosza” alapján próbáljuk megközelíteni. Az előbbi szellemtörténeti hátterét illetően, alkotójára hatással volt úgy a szellemi óriás Goethe, mint Heder és nem utolsó sorban Hegel és Spengler, fontos állomásaként tekintendő Byron „Kain”-ja és záróakkordként Ibsen „Peer Gynt”-jének pesszimizmusa. A probléma, az emberi probléma, az abszolút determinizmus problémája sub specie aeternitatis. A relatív determináltság ui. mindenkor esélyét veszti, amikor „...meghazud- tolódik a lehetséges halál abszurditásától” (Camus). A holnap csalóka remény, „az egyetlen szabadságról, melyen igazság alapulhat, a lét szabadságáról már tudom, hogy nincs. A halál az egyetlen realitás.” Álét frusztráltsága tudatából fakadó eme kategorikus állítás a szellemi kataplexia útjának igazi kikövezője lehet. Márpedig „miféle szabadság létezhet az öröklét bizonyossága nélkül?” (uő.)... Elkerülhetetlen a következő kérdés is: a halál szükségszerűsége asszer- torikus, vagy apodiktikus státussszal rendelkezik-e? Az előbbi már halálos..., ui. halál csak ott van, ahol születés is... A dionüszoszi „az élet él és élni akar” nem tűnik nyomós filozófiai argumentációnak. A Tragédia következetes és semmi kiutat nem engedő dezilluzionizmusát abszolút mértékben megtöri a remény posztulátumaként értékelhető „... ember: küzdj és bízva bízzál!” Am Sőtér István azt írja, hogy „a tragédia nem mutat utat az ígéret földjére, csak a pusztulás szirtfokáról követeli vissza hősét.” Van, aki azt mondja, hogy minden kísérlet hiábavaló, ha a valóság már elviselhetetlen lesz, „ha beleegyezel végzetedbe, akkor vezet, ha nem egyezel bele, akkor kényszerít” (Seneca). Zénón, Kleantész és más neves sztoikusok az éhhalált választották a menekülés útjának. Nietzsche szerint „művészetet, csak is művészetet..., hogy ne haljunk bele az igazságba”. A műalkotás végső soron csak az abszurd elől való menekülés, elbújás lesz. ,A műalkotás maga is abszurd jelenség... leírás. Nem talál kiutat...” (Camus). Kiutat, ti. az emberi szellem betegségéből, amely betegség nem más, mint ama ellentét elemei egyikének tagadása (a világ-ember), amely ellentét az abszurd lényegét hordozza önmagában: „Az abszurd nem az emberben van..., és nem is a világban, hanem együttes jelenlétükben.” Joggal kiált fel Ágoston az idő mibenlétének vizsgálódásakor: „Milyen egész az, ami nélkülözi részeinek együttes jelenlétét?!” Camus a műalkotást is e betegség egyik tünetének tartja, amelyből „terjed tovább a kór az ember egész gondolkodására.” A kontamináció elve nem csak a biológia síkján érvényes. Az abszurd egyetemesen afficiál. Camus szavai rendkívül elmarasztalóak és a 765
