Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Novák Mircea: A mindenkori menekülés mindenkori patológiája, avagy az örök megbékélés örök mítosza
végeláthatatlan buktatók sorozatát szüli. Erről árulkodik az ezernyi jelen túl a Holocausthoz való viszonyulás is. A hosszas, állandó készülődésben benne volt a végkifejlet áporodottsága, végkifejlet, amely a szadizmus bénítóan ható apoteózisa, a történelmi-társadalmi kirekesztettség metafizikai szintre emelése: Horror metaphysicae..., a létezni annyi, mint fölöslegesnek lenni” megjelenítése. A kirekesztettség apoteózisa. A metafizikai szint: felesleges létezés bárhol és bármikor, mindenhol és mindenkor. Azzal vétkezik, hogy létezik, hogy egyáltalán létezik. Mert létezik, felesleges... Ha (már) nem létezik (nem létezne), még akkor is létezését átkozza (átkozzák), mert már azzal vétett, hogy egyáltalán létezett... Az ember dehonesztálta önmaga méltóságát: akik titeket megölnek, szolgálatot vélnek tenni az embernek (a világnak), s tesznek azt az ördögnek... Mivel Istenük nem volt, annak nem akarhattak szolgáltatót tenni... A teremtés koronája megmérettetett és könnyűnek találtatott... Féljetek, mert én vagyok... az ember... az ember vagyok... Az ember a világban lépten-nyomon az otthonost keresi. Aki házat épít, az otthont alapít. Az otthonalapítás által biztonságra, oltalomra talál(-hat...). Az Ószövetségben Isten büntetésének jelképe, ha valaki felépít egy házat és nem lakhat benne (M Törv 28,30), s az eszkatalógikus öröm jele az, ha mindörökre házában lakhat (íz 65,21). Az Újszövetség égi hazáról (Fii 3,20), „örök otthonról az égben” (2 Kor 1,6) beszél, a keresztény ember a homo viator. H. Heine nem vállalja a „kétlábbal két világban álló ember” státuszát (más kérdés, hogy joggal, vagy jogtalanul): „már itt a földön akarjuk berendezni a mennyországot”. Tehát, amint látjuk a személytől a családhoz, a családtól a tágabb közösséghez (nép, nemzet, társadalom), s a világhoz (az ember világához), a ház fogalmának közvetítése révén könnyű és természetes az átmenet. Tamási Áron szerint az ember otthon(-osság)ra van predesztinálva: , Az ért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ez viszont a jelek szerint örök megvalósításra vár: „Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában / Szerte nézett, s nem leié / Honját a hazában”... / a világban... E sorsban történt „Az aranyember”-rel is, hogy „ki lopott a világ közepéből magának egy paradicsomot...”, de addig, „ő is úgy érezte magát, mint aki bujdosott, amíg körülment a világ határán...” itt lelt otthonra, nyugalomra, szeretetre. Otthon, nyugalom, szeretet. De lelke „két helyen élt, kétfelé volt szakítva”: ,Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon?” Sőtér István figyelmeztet: „ne tévesszen meg bennünket a Senki szigetének utópiája: ezt a »megoldást« csak az javasolhatja, aki valójában kiutat nem lát.” Az első és második vonatkozásból kitűnik, hogy az abszurdból származó otthontalanság deprimáló ereje éppen az ember szabadságának oszthatatlanságára utal. Amint nincs abszolút külső, úgy nincs abszolút belső szabadság sem. A belső emigrációt is csak kevesen tudják megvalósítani. Emiatt megannyi emberi tragédiát szült az élet bizonyos kényszerpályáin, ui. amikor az „otthon” és az „itthon” szétválik és elveszti egymással való azonosságát, együttes önálló létezésük esetén mindkettő súlytalanná, jellegtelenné sivárul. Ezért nem lehet „otthon” lenni az egész világban, mert aki mindenütt otthon van, az sehol sincs otthon. A világpolgárság, melyet a sztoikusok vezettek be a görög világba, az szkizofrénia határköve, akár beismerik azt, akár nem. A sajátosan magyar vallomás „a gyökerek csendes zokogásáéról, amikor is ,A lelked csillapuló viharának / Észrevétlen ezer új hangja támad. / Süvít, sikolt, / s az emlékezés keresztfiára 764
