Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Jacques Derrida: A hivatás jövője avagy a feltétel nélküli egyetem
beriség elleni bűntett (1945) jogi fogalmának intézményesítése formálják a mondializáció és a nemzetközi jog horizontját, ahol a jog őrködik a mon- dializáció folyamatán. (Megőrzőm a francia „mondializáció” szót a „globalizációval” szemben, hogy megőrizzem a „világra” [monde] való utalást - world, Welt, Mundus -, ami nem glóbusz, de nem is kozmosz). Tudjuk, hogy az ember, az ember sajátja, az ember joga, az ember emberiessége elleni bűntett fogalma szervezi ezt a mondializációt. Ez a mondializáció humanizáció akar lenni. Márpedig ha az embernek ez a fogalma egyszerre nélkülözhetetlen és mindig problematikus, akkor, és ez tézisem egyik motívuma, hitvallás formájában megfogalmazott téziseim egyike, csak az új humántudományok keretében lehet megvitatni és újrakidolgozni mint olyant és feltétel, előfeltétel nélkülit. Megpróbálom pontosabban meghatározni, hogy mit is értek újabb ,humán- tudományok” alatt. De hogy ezek a viták kritikusak és dekonstruktívak legyenek, az igazság kérdését és történetét - az emberhez, az ember sajátjához, az emberi joghoz, az emberiség elleni bűntetthez való viszonyában - elvileg az egyetemen, és azon belül különösen a humántudományi karon kell feltétel és előfeltevés nélkül vitatni, jogosult módon feldolgozni és újrakidolgozni. Nem azért, hogy oda bezárkózzunk, hanem ellenkezőleg, hogy a legjobban hozzáférjünk az új hírközlő, információs, archivációs és tudástermelő technikák által átalakított nyilvános térhez. (Az egyik legsúlyosabb fóltevődő de itt tovább nem tárgyalt kérdés, az egyetem és nyilvános terének külső politikai-gazdasági viszonyai, a kiadói piac kérdése és ennek hatása az egyetemi munkák archiválására, értékelésére és törvényesítésére.) Egészen bizonyos, hogy sem az igazság horizontja, sem az ember sajátja nem egy olyan határvonal, amely túlontúl meghatározható lenne. De ugyanígy van ez az egyetem és a humántudományi karok esetében is. Nagyon jól tudjuk, hogy ez a feltétel nélküli egyetem nem létezik. De elvileg és nem titkolt hivatásának, hirdetett lényegének megfelelően azon kritikai - és több mint kritikai - ellenállás végső helyének kellene lennie, amely minden dogmatikus és jogtalan módon megszerzett hatalommal szemben működik. Amikor azt mondom „több mint kritikai”, ezalatt azt értem, hogy „de-kon- struktív” (miért ne mondanánk ki ezt közvetlenül, minden időveszteség nélkül?). A dekonstrukcióhoz való jogra utalok, mint a kritikus kérdések feltevésének feltétlen jogára, mely nem csak az ember fogalmának történetére irányul, hanem magának a kritika fogalmának történetére, a kérdés formájára és autoritására, a gondolkodás kérdező formájára. Márpedig ez magában foglalja annak jogát, hogy mindezt performative tegyük, azaz eseményeket hozzunk létre, például írjunk, és helyt adjunk (ami eddig nem tartozott a klasszikus és modern humántudományok birodalmába) az egyedi műveknek (oeuvres). Arról lenne szó, hogy az ilyen műveket létrehozó gondolkodásesemények által elérjük, hogy történjen valami az igazság vagy az emberség [,humanité] e fogalmával, amely minden egyetem alapszabályát és hitvallását alkotja, mégpedig anélkül, hogy szükségszerűen elárulnánk. A feltétlen ellenállás ezen elve olyan jog, amelyen magának az egyetemnek kellene egyszerre gondolkodnia, neki kellene kitalálnia és megalkotnia azt, akár a jogi karokon, akár azon új humántudományi karokon, amelyek képesek jogi kérdésekkel foglalkozni - azaz miért ne mondjuk mégegyszer kertelés nélkül, 752
