Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Vasy Géza: Szavak fegyelme
már aligha mondható el. A Napóraidő pedig valóban a java kiválogatása, hellyel-közzel talán még túl szigorúan is. Eló'ször egy metaforikus fogalompárt gondoltam e bemutatás címéül adni: szóáradás és szószikárság, de aztán úgy véltem, magyarázat nélkül félreérthető' lenne. Mert hiszen sohasem áradtak a szavak, a képek Devecsery László verseiben. Viszont azt lehetett érezni már a Sor anyagában vagy a nyolcvanas évek eleji Csontváry-ciklus darabjaiban is, hogy él a szerzőben az a fajta képesség, amely látomásos, képáradatos, a szabadabb asszociációs technikát kihasználó, s ily módon látványos verseket eredményezhet. Ugyanakkor e képességet mindig visszafogta. A Csontváry-versek legterjedelmeseb- bike is csupán 28 soros, pedig a festő' hatalmas vásznai még inkább csábíthatnának a nagyformákra. A másik véglet a szószikárság. A csonka mondat, az egyszavas mondat, a néhány soros vers. A csönd jelentésképző szerepének szerves használata. Ugyanakkor két mű kivételével soha nem akar töredékességet, befejezetlenséget érzékeltetni a költő, s ezek sem töredékek. Valójában azonban nem e két véglet jelenik meg, nem kétfajta poétika egy- másmellettisége jellemzi a Napóraidő anyagát, hanem e kettő sajátos egymás- rahatásából születik meg a Devecsery-vers. Két tömör példa talán érzékletesebben szemlélteti, miről is van szó. A Magnóliák ennyi: „Lorca-virágok: magnóliák, / szerelem-léptek, titok-virág, / tulipánkelyhek, medáliák. / Testemre tűzöm, felkiáltok. / Úsznak távol-égi világok, / ölelnek karok és faágak.” Még tömörebb a Minden alkonyat... című vers: „Mi eddig kötött, / most eloldoz, / szakad a fény / és reped a csend: // minden alkonyat / megsebe z.” A Magnóliák a látomásos-szimbolikus jellegű lírához áll közelebb, a másik vers az elvontabb, objektív tárgyiasság- hoz, ám mindegyik e kettő között van, közvetít is, egyesít is. E két vers egyúttal a költői világkép lényegi vonásaira is rávilágít: arra a polifónia-tudatra, amelytől a huszadik századi alkotó már nehezen határolhatja el magát. A virágok és a világok, a piciny és a beláthatatlanul tágas összeszikráztatása harmóniaélményt sugároz, a közel ölelésében válik széppé a látvány és a képzelet. Az alkonyat képe viszont az adott műben éppen ellenkező hatást kelt, világvége-élményt ébreszt az a néhány perc, amely mindig „megsebez”. Ölelés és sebzés e két versben külön van jelen, ám máskor közvetlenebbül is egymásra vonatkoznak. Például a Párizsi találkozás Radnótival széttöri a lehetséges idillt „a fények városában”, Szent Bertalan éjszakája és Abda min- tázódik egymásra. Magával a mesterrel sem lehet találkozni, csak művével és szobortestével, s ezek is oly feledhetetlen mementók, mint Szent Bertalan szörnyű éjszakája. Az ember egyetlen, véges létébe zártan él, s többféleképpen próbál e ,bűvös körből” kitömi. Az alkotó például a művel, amely tartósabb lehet a törékeny emberi testnél, s amely ugyanakkor az egyszer volt személyt is felidézheti: Radnótit vagy Csontváryt, Veres Pétert, másokat. Ha a napóraidő fogalmát elemeire bontjuk: az emberiség számára a nap és az idő végtelen, az óra pedig tagolja, felfoghatóvá, emberi léptékűvé teszi ezt a végtelent. Másként tagolva: létezik napidő és óraidő, azaz kozmikus és emberi. A napóra szinte játékosan vonatkoztatja ezeket egymásra, s nyilvánvaló, hogy a legősibb időtagoló az ember számára a nappal és az éjszaka váltakozása. Az éjszaka a mérhetetlen nemlétre, a nappal a mérhető létre utal. Az embert halhatatlanságvágya 738
