Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Vasy Géza: Szavak fegyelme

művek példája mellett az utóbbi tíz-tizenkét esztendőben meglepően sok - a pályakezdésen már régóta túl lévő - költő, író lépett a nyilvánosság elé első kötettel vagy a régóta félbehagyottnak gondolt pályát folytató újabbal. Nyilvánvaló, hogy ennek fontos irodalompolitikai okai is vannak: 1988-1989-ben fokozatosan oldódott a sajtó és a könyvkiadás teljesfokú, pártállami közpon- tosítottsága, az ennek megfelelő cenzúra, s ezzel évtizedes csöndek, fél- reszorítottságok szűnhettek meg. Bizonyára olyanok is sokan voltak, akik Katona József módjára, belátva, hogy hasztalant alkotnak, prózaibb kenyérkereső munkával töltötték évtizedeiket, s megidősödve tértek vissza ifjúkoruk álmához, a költészethez. Sok-sok ismeretlen név jelentkezett a kilencvenes évek irodalmában, s a nagy számok törvényéből következik, hogy nem kevesen közülük ismeretlenek is maradnak: vagy azért, mert a szerencséjük, vagy azért, mert a tehetségük hiányzik. Devecsery Lászlónak komoly esélye van arra, hogy a beérkezők csoportjába tartozzon.

Én magam nagyon régen találkoztam már az ő verseivel: még a számára legtermészetesebb pályakezdés időszakában. 1971-ben jelent meg a Sor, a fiatal vasi költők antológiája, amely először közölte az akkor húsz éves fiatal verseit. Nagyobbrészt vele egykorúak, főiskolai hallgatók voltak a szerzők, akik nemcsak tehetségüknek köszönhették a korai bemutatkozást, hanem annak is, hogy 1969-től néhány évre félhivatalos irodalompolitikai feladattá vált a fiatal írókkal való foglalkozás, antológiákban való bemutatásuk. Máig tartóan megjegyeztem a pályakezdő Devecsery László nevét, s most örömmel látom, hogy „válogatott” kötetében a Sor hat verséből négy helyet kapott (.Egyszer elmondják..., Porvihar, Arckép ’69, Esővárók), s mondhatni, hogy szervesen illeszkednek a későbbi versekhez.

1971 után azonban nem úgy folytatódott a költői pálya, amiként jó lett volna. Az első önálló kötet, a Zarándokút csak 1989-ben jelent meg. Ezt már jó ütemben követte a Holdének (1993). A Napóraidő voltaképpen válogatott kötet, amellyel a szerző „meglepte magát” ötvenedik születésnapjára. Hála a kiadást támogatók népes csapatának (22 önkormányzat, szervezet, vállalkozás, személy) a könyv nagyon széppé válhatott. A címlap és a tipográfia Bonyhádi Károly munkája, túlzás nélkül mondható, hogy egyenrangú az irodalmi anyaggal. A könyvet jó kézbe venni, nézegetni, s még a sokadik végigolvasás után is könyv marad az igényes kemény kötésnek köszönhetően. E három könyvet megelőzően, s főleg megjelenésük időszakában még jó néhány antológiában szerepelt a szerző, továbbá gyerekirodalmi, pedagógiai munkákat, tankönyveket írt. A magyar irodalmi életbe igazából a Napóraidőye 1 léphet be. Ötven évesen? Igen.

Nem tudom, s mivel a versek nemigen beszélnek róla, nem is tartozik igazából az olvasóra, hogy vajon mi minden lehetett az elhúzódó költői ér- lelődés oka. A Napóraidő 63 verséből 12 keletkezett 1969-1979 között, 25 a nyolcvanas és 26 a kilencvenes években. Ez utóbbiakhoz sorolandó még a hátsó borító vallomásverse. A legtöbb vers az 1981—1987 és az 1995-1998 közötti évekből való. Látható tehát, hogy nem folyamatos a versalkotó ihlet. S az is, hogy az 1970 körüli biztató indulás után a kétely, talán az önbizalom hiánya növekedett meg, a tanári-népművelői pályakezdés gondjai gátolták az alkotást. A három verseskönyv folyamatos érlelődést mutat. A Zarándokút anyagában még elég sok a bizonytalan, az elhagyható vers, a Holdénekről ez

737