Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Murai András: Hyppolittól Hippolytig
túszunkat is megteremtő tömegfilmgyártás megszűnt, s csak a 89-90-es rendszerváltással kezd csipkerózsika-álmából a magyar műfaji film feléledni. (Az 50-es évek személyi kultuszos időszakának, az ideológia meghosszabbított kezeként funkcionáló propaganda-szórakoztató filmjeit még akkor sem tekinthetjük a hagyományos értelemben tömegfilmnek, ha több szempontból is hasonlóságot velünk felfedezni a 30-as évek filmgyártásával.) Melyik tradíció volt az elmúlt évtizedben a meghatározóbb? A Meseautó világa, vagy a 60-as évektől a film-játékteret uraló „művészfilmes” gondolkodás, s a „lefokozott” műfaji film? A demokrácia első tíz évének szórakoztató filmgyártását két rendszer hagyománya fogja keretbe. A remények éveiben a kádárizmusban a magyar filmesekbe ivódott látásmód dominált inkább, míg az időbeli távolság növekedésével a legkorábbi hangosfilm örökségünkből merített néhány közön- ség(film)-párti filmkészítő. A múlt mitizálása. A szórakoztató magyar filmek jelentős része a múlt felé fordult. Szembetűnő ez a fordulat. Mint arról már szó volt, az elmúlt rendszerben a múlt popularizálása nem következhetett be, a 90-es években azonban valósággal rávetették magukat a filmesek az egykori tiltott gyümölcsre. De nem a filmet továbbra is a korábbi látásmód és stílus jegyében a társadalmi párbeszéd közegeként felfogó rendezők. Ami még nemrég alkotásaiknak elsődleges témáját adta, tehát a hatalmi berendezkedés, a kiszolgáltatottság, a diktatúra korlátjai, most számukra érdektelen, az aktuális társadalmi—szociális problémák ábrázolása viszont a politikai-ideológiai referencia háttér nélkül a nézők érdektelenségét váltotta ki. A szocialista rendszer - éppen diktatórikus volta miatt - ellenben alkalmas talajnak tűnik a populáris műfajok megteremtésére. A régmúlt műfaji megközelítése még inkább kivételként van jelen (Koltay Gábor: Honfoglalás). Az 50-es és 60-as évek a legnépszerűbb, mitizálása azért lehetséges, mert a társadalmi közmegegyezés, vagyis a múlt e szeletének kollektív megítélése erre lehetőséget ad. A korszakról elsősorban vígjátékok születtek (Koltai Róbert: Sose halunk meg, Tímár Péter: Csinibaba, 6:3), de készült magyar kaland (szökés)film is a recski gulágról (Gyarmati Lívia: A szökés). Vizsgáljunk meg három, a közelmúlthoz forduló közönségfilmet. Azért is emelem ki Koltai és Tímár rendezését, mert ugyan halványan, de annyiban folytatóik a 30-as évek tömegfilm-tradíciónak, hogy népszerű kabarésztárokra építenek (pl. Koltai, Gálvölgyi, Epeijes pedig az a közismert színész, aki már számos alkalommal bizonyította kiváló komikusi tehetségét). A két rendező jellegzetesen hazai témát dolgoz fel. Az említett korszakok, a múlt a mindennapi kommunikációban tovább él. A főhőseik kisemberek. Ez utóbbival kapcsolatosan érdemes Király Jenőt idézni, aki éppen abban látja a magyar tömegfilm hiányának okát, hogy „nálunk ... a minden embert alantasnak látó, előkelősködő, sznob embergyűlölet, és a hős szentképszerűségéhez ragaszkodó görcsös, avitt prüdéria között nem találták a nézők csalódásait és reményeit egyaránt tükröző elbeszélésformák keskeny útját.” (Király Jenő, 1998). Érdekes módon mindhárom vígjáték szükségesnek tartotta a jelen és múlt kapcsolatát hangsúlyozni. A Sose halunk meg és a 6:3 is a jelenből indul, az utazás archetípusa így társadalmi berendezkedéseket, életformákat képes 691
