Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Murai András: Hyppolittól Hippolytig
viszonyrendszerbe állítani. A Sose halunk meg a 60-as éveket, puha diktatúrájával együtt is élhetőnek, családiasnak mutatja. Gyuszi bácsi kis kalandjait nosztalgiával és melankóliával meséli a film. A kortárs világból hiányzik a társadalmi hovatartozásán túlmutató, az élet rejtelmeibe beavató hó'stípus, aki nem csupán életművész, hanem az életvilág olyan ismerője, tudója, tapasztalat-birtokosa, akiben individumunk megerősítőjét/megterem- tőjét láthatjuk. A jelenkor vágya Gyuszi bácsiban ölt testet, elmúlt idők megszépített emlékében. A jelennek újra kell írnia a múltat, a vágyakra az emlékek felelnek, a melankolikus Imi a nagybácsit idézi. A mából a múltba menekülünk archetipikus hősért. A 6:3 Tutija már a jelen hőse, de a múlt megszállottja. Tímár Péter pontosan tudja, hogy ha működőképes tömegfilmet szeretne készíteni, meg kell keresnie a múltnak azt az eseményét, amelyre az egész nemzet büszke, amelyet a kollektív emlékezet mitikussá növelt. Az angol-magyar ilyen esemény. Hasonlóan a Sose halunk meghez a 6:3 is a jelen és a múlt közötti distanciát hangsúlyozza. A film cselekményvilága által megteremtett időutazás nem az idősíkok rokonságát, hanem az életvilágok különbségét erősíti. A Koltai-filmben a mából a múltba utazunk, a múltban pedig egy beavatás részeseivé válunk. A megkettőzött archetípus a 6:3-ban a születés: készülőben van Tuti és a magyar focicsoda. Az előző esetben a jelenkor hiányérzete a múlt archetipikus hősét teremti meg, míg a Tímár rendezte alkotás a jelen számára „szüli meg” a múlt mitizált eseményét. A Csinibaba is foglalkozik a 90-es és a 60-as évek viszonyával: a film annak paródiája, ahogy a mai tömegkultúra láttatni kívánja, tulajdonképpen kanonizálja azokat a „csodálatos” hatvanas éveket. A Csinibaba a közelmúlt közmegegyezéses megítélését fricskázza meg, úgy, hogy közben maivá adaptálja és szimbolikussá növeli a korszak jellegzetességeit. Azt azonban Tímár filmjéből is kétségtelenül kiolvashatjuk, hiszen éppen erre reflektál, hogy az elmúlt rendszer bizonyos időszakainak, gondolok itt elsősorban az 50-es, 60-as évekre, megkezdődött a mitizálása. A kortárs életvilág mitizálása. A nemzeti múlt mitológiájára épülő populáris filmek mellett a rendszerváltást követően megjelentek a kortárs életvilágot feldolgozó közönségfilmek is. Ahogy azt már korábban tárgyaltuk, a kádárizmusban a magyar film egyik sajátossága az volt, hogy a „rendszernek kiszolgáltatott élet” téma gyakran populáris műfaji elemek felhasználásával történt, a társadalmi analízis túlsúlya azonban nem hozhatott létre igazi tömegkultúrát, legfeljebb kvázi, hibrid műfajú filmeket. A 90-es évek közönségfilmjeinek egyik csoportjánál is megfigyelhető, hogy a mindennapi élet mitológiája aktuálpolitikai panelekből építkezik. A filmek társadalmi, szociális állapotunk közhelyeit színezik groteszkre. Kétségtelen, hogy a hangsúly a filmkomikum különböző formáira helyeződik, de a kabaréjelenetek sorozatából összefűzött sztori továbbra sem kíván elszakadni a publicisztika szintű valóságábrázolástól (Bacsó Péter: Megint tanú, Tímár Péter: Zimmer Feri). A társadalmi átalakulás a felszabadult, kötöttségek és a kötelező áthallások nélküli szórakoztató filmek megszületését elősegítette ugyan, de a sajátosan magyar (kelet-európai) hagyomány továbbra is követeli magának a helyet: a társadalom-kritikus gondolkodás legalább olyan erős ezekben az alkotásokban, mint a populáris filmek megteremtésének vágya. Természetesen nem 692
