Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Erdélyi Erzsébet-Nóbel Iván: "Erdélyt nem lehet elfelejteni"

a floridai Astorban. Ez nemcsak könyvkiadásokat, hanem rengeteg körutat is jelentett a számára. Kiadót létesített (Danubian Press), kutatóközpontot (Danubian Research Center), folyóiratokat alapított (Hungarian Quarterly, Central European Forum). Ezek a vállalkozások ismertté tették a nevét a tengeren túl, de nem voltak sikeresek. O maga mondja, hogy az amerikaiak semmit sem tudnak hazánkról, s nem érdeklik ó'ket a magyar ügyek, sem magyarul, sem angolul. Pedig angolul is sokat publikált. Az olyan könyvek, mint a Genocide in Transylvania (1985) nem sorakoztak az amerikai könyvtárak polcain. 1998. május 3-án jártam Astor Park-i házában, s bizony az udvaron lévő alumíniumkonténerek még akkor is tele voltak eladatlan és szét- küldetlen könyvekkel. Rengeteg energiát és pénzt fektethetett ebbe a szervező munkába, de valljuk meg: ehhez egy ember kevés. S tegyük hozzá: a sok nagy akaratú magyar külföldön sem képes összefogni. A hazaiak sem segítettek, pedig jártak kinn Floridában írók, költők, irodalmárok, politikusok.

Összegezve ezt a kérdéskört azt mondhatom, hogy Wass Albert mint regényíró a legnagyobb. Többi tevékenysége is értékes, de oly sok a feltáratlan anyag, hogy erről nem lehet még véleményt alkotni.

Tamási Áronnak és Wass Albertnek egy időben ívelt fel a pályája, mindketten a húszas évek végén kezdtek el publikálni. De nemcsak a szülőföld kapcsolta össze a kortársakat, hanem a tematikai, nyelvi rokonság is. Milyen emberi, művészi viszony volt közöttük?

Az emberi viszonyról maga Wass Albert nyilatkozik a már idézett videofelvételen. Azt mondja, hogy a marosvécsi napokon rendszeresen találkoztak, Kolozsvárt tartózkodván pedig sokat beszélgettek, nagyon szerették egymást. A háború, majd Wass Albert kivándorlása elszakította őket egymástól. Legtovább Kiss Jenővel tartotta a kapcsolatot, de felhagyott a levélírással. Ennek oka pedig az volt, hogy Wass Albertet a román hatóságok - még a király idején - halálra ítélték. „Volt annyi eszem, hogy nem háborgattam leveleimmel” - mondja. A románok nem tudták megbocsátani neki írásait, különösen az 1949-ben megjelent Adjátok vissza a hegyeimet! címűt, de már a Farkasverem se tetszhetett, hiszen címe szimbolikus, s félreérthetetlenül utal a Trianon utáni Erdélyre. Egyébként Wass Albert végig a magyar seregben harcolt az oroszok ellen, részt vett a Tisza védelmében, Fónagy vezérkari ezredes segédtisztje volt, két napra őt is lefogták a németek. 1945 húsvétján Sopronnál hagyta el az országot. A románok a halálos ítéletet sosem vonták vissza. Még merényletet is szerveztek ellene, rálőttek, miközben amerikai háza udvarán metszegette rózsáit. De nagyon rosszul céloztak - ezt a kiváló vadász Wass Albert mondja —, mert a fészer ajtaját találták el, jócskán elkanyarodva a célponttól. A golyónyomokat a faajtóban magam is láttam. Valóban románok voltak, ezt a helyi seriff nyomozta ki. Emiatt a soha vissza nem vont halálos ítélet miatt nem mert hazatérni sem Erdélybe, sem Magyarországra. Ezek tények, ő maga meséli el őket.

A kérdés másik része a Tamási Áronnal való lelki rokonság volt. Lőcsei Gabriella egyik Magyar Nemzet-beli cikkében Wass Albertet Tamási Áron magasságába emeli, vele azonos nagyságú írónak tartja. A lényeg nem ez: Wass Albert más, krónikás, nem stilizál, mint Tamási Áron, éppen ezért elemen- tárisabb. De ez az én személyes véleményem, s nem vagyok irodalomtörténész. A székely góbé ravaszkodó, túlélésért harcoló figuráját Wass Albert is megal672