Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Gálig Zoltán: Nézetek a művészet jövőjéről
egymást követi az újabb és újabb művészettörténeti „alapigazságok” megfogalmazása, ami nem más, mint az alkotók személyes programja. Nem könnyű bizakodva előre tekinteni, hiszen azon túl, hogy a huszadik században valóban megtörtént a filozófia és a művészet egymásra találása, megjelent még egy jellegzetesség, ami túlmutat azon, amit csupán az önmegismerés szóval illetünk. A művészet egyúttal saját alapjait is elkezdte felszámolni, és nemcsak kritikailag, hanem szkeptikusan szemléli önmagát. Ez az öniróniától terjedhet a műtárgy konkrét megsemmisüléséig. Ami a korábbiakban a művészi elégedetlenség jegyében történhetett, az most irányzattá vált. Itt idézném Gianni Vattimót, aki ezt írja a huszadik századi műalkotásról: ,A mű kritériuma... hogy kérdésessé tudja-e tenni saját státuszát..., s ahogy elég gyakori, meglehetősen gorombán teszi, mert nem törekszik arra, hogy bizonyos értékvilághoz tartozzon.5 Egy, az eszközeiben önmagát már a végsőkig kiaknázott művészet áll szemben egy egyre kevésbé kiismerhető, fragmentumaiban felfogható világgal. Ugyanekkor a korszerű médiumok megteremtik a saját virtuális valóságukat, ahol minden egyszerűbb, átláthatóbb. Mindez egy alacsonyabb igényszintet feltételez. A számítógép által egy olyan új civilizáció terjed el, amely struktúrájában, nyelvében, szemléletében pozitivista, inkább a mérnöki, mint a humán gondolkodás jegyeit hordozza. Az ehhez kapcsolódó világszemlélet jóval leegyszerűsítettebb, problémamentesebb a korábbiaknál. A kérdés az, hogy a problémamentes, és a problémakerülő gondolkodás kiküszöböli-e a gondokat, vagy újabb feszültség keletkezik a világ, illetve a róla alkotott elképzelés között. Létezni fog-e az, amit nem fogalmaznak meg, ha igen, mikor bújik elő rejtekéből? A huszadik században tragikus módon elvált a művészet a befogadók széles rétegétől, bár a művészet mindig csak korlátozott befogadói táborral rendelkezett. Most azért feltűnőbb, mert számos művészet és teoretikus éppen századunkban fogalmazta meg programszerűen, hogy a művészetet közelebb kell hozni az emberekhez. És valóban: jóval többen vannak „helyzetbe hozva”, a tömegkommunikáció bárkihez el tudja juttatni a műalkotás képét. Mégis, a „művészetet az embereknek” és a „mindenki művész” jelszavak tragikomikus ellentétben állnak a megcélzottak akaratával, érdeklődésével. (Persze melyik művész adná át egyúttal státuszával járó anyagi hasznát is?) Pemeczky Géza írja - „Nem a művészet demokratizálása következett be, hanem a demokrácia esztétizálása, művészítése.”6 - És ez ad magyarázatot a későbbiekben, hogy miért nem a megszokott helyen keressük az eltűnni, vagy éppen feltűnni vélt művészetet. Hogy ez így van, az természetesen összefügg a vizuális nevelés elhanyagoltságával. Itt jegyezném meg, hogy még mindig a vizuális nevelés és esztétikai nevelés fogalmakat használjuk, ugyanakkor gyakorlatilag ezek tanítása történik, ha történik. Annyi mindenesetre megállapítható, hogy azon a szűk rétegen belül, ami a művészt és a befogadót foglalja magában, közeledés figyelhető meg, és emellett számszerűleg nagyobb a művészetért felelősséget érzők, aggódók csoportja, mint korábban. Több a képzett elméleti szakember. Élénkebb, erőteljesebb a belső kommunikáció, ugyanakkor a kívülálló számára ez belterjes, szinte kódolt beszélgetésnek tűnik. A verbalitás olyan erősen lép fel, hogy vagy megváltoztatja a művészetet, vagy éppen önmagát művészetnek nevezi.7 Könnyen meglehet, hogy mindeközben - lezárva az eddigi diskurzusokat 71
