Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Tar Patrícia: Az önéletrajzi térregény
A narráció, a rögzítésmód problematikája már az Iskolának is központi gondolata. Szegedy-Maszák az önreflexív Las Moninasszal való analógiára hívta fel a figyelmet: az önembléma, a szöveg a szövegben (illetve kép a képben) felborítja a „hagyományos” szerző-mű-befogadó triádot; valóság és fikció, azaz kép illetve szöveg határait kérdőjelezi meg, új befogadásmódot, kommunikációt provokál. A kétközpontúság egyben kétféle elbeszélésmódot is jelent: a „valóságot” megragadni kívánó Bébé, és az ennek illúzió-voltát belátó, vállaltan fikciót író Medve szövegét. Bébé szemléletmódja festő-voltával áll kapcsolatban, az Iskola a világot le nem fedő, attól független fogalmi rendszer wittgensteini tételét sejteti a denotativ funkció eleve lehetetlenségének hátterében. Bébé következetesen önarcképről, önéletrajzról beszél, a narráció fotográfiaszerű eszményét képviselve, ami nem elmondja, hanem a legkisebb torzítás nélkül megmutatja a dolgokat, az állóképpé merevített emlékeket. A Budában Bébé mégis önéletrajzot ír, illetve kísérletet tesz egy én-szöveg létrehozására. Álláspontja egyfelől közeledik Medvééhez, vállalja a stilizációt; másfelől kitart „eszménye” mellett: a vizuális narrációt hívja segítségül textusának, textúrájának megalkotásához. A stilizáció, a közvetlen ábrázolás feladása az (irodalmi) mű öntörvényűségének belátása, annak, hogy egy szöveg a külvilág tükörképe nem lehet. A történelmi ismeret lehetetlensége, az emlékezet szelektív és véges volta, a nyelvben-lét, azaz a valóság leképezésének problémája lehetetlenné teszi a - klasszikus értelemben vett- önéletírást. Wolfgang Iser A fikcionálás aktusai című tanulmányában a reális és az imaginárius közötti határátlépésekről beszél, mely határátlépések fikcionálási aktusok segítségével jönnek létre. A fiktív szövegen kívüli világ „azoknak a diskurzusoknak az összessége, melyekre nézve az írónak a szöveg általi világhoz fordulása érvényesül.”1 A fiktív szöveg tehát mindig tartalmaz reálisat - nem kell ennek egy azonosítható szociális világ realitásának lennie —, ám ennek megismétlése nem merül ki egyfajta tükrözésben. Iser e határátlépéseket differenciálja: a szelekció, a kombináció és az önbejelentés funkciójáról beszél. A valóságban talált szervező struktúrák dekomponálása — azaz a struktúrák bizonyos elemeinek átvétele, szelekciója -, és a szöveg elemeinek kapcsolatba lépése, a kombináció mellett a leleplezés tulajdonképpen az a jelrepertoár, melynek révén a szöveg leleplezi magát mint fikciót. A dekomponálás első két aktusának tipikus példája a Buda „szürfikciós gondolata”, miszerint Bébé az általa soha nem tapasztalt genovai napfényt kölcsönzi vásznához/szövegéhez a fikció „őszintébb” voltának tudatában, illetve Medve Lexi szökéséről szóló kéziratának végső változata, melynek adatai alig pár oldallal később megcáfolódnak, de nem vesztik érvényüket, nem lesznek kevésbé a szöveg-jelentéshez tartozóak. Az önbejelentés egyfajta szerződés író és olvasó között, mely rámutat, hogy a szövegvilágban minden „als-ob”. Az ábrázolt nem öncélú jelölés, csak olyannak képzeljük, mintha igazi volna. A világszerűség — s most nem a klasszikus regény világszerűségének értelmében — sémaként szolgál, hiszen absztrakt formák nem vezetnének semmiféle megértéshez. „A regényhez történet kell, mégis valami esemény, mese” (103.)- vall Bébé a fabuláris elvárásokról, s ugyanezzel a gondolattal találkozunk Ottlik regényelméleti tanulmányában. Regénymodelljei közül az Rí a megegyezéses valóságmodell idővel, térrel, oksággal, logikával és folytonossággal, azaz azokkal a „bevett” narratív formákkal, melyekből a regény 595
