Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Tar Patrícia: Az önéletrajzi térregény

világmintát épít: „ha a képeink közt meglelt vagy teremtett kapcsolatok, vonatkozások, meg az ezekből összeálló minták megfelelnek a valóság mintáinak, akkor elfogadjuk a modellt átmeneti használatra, mintegy munka- hipotézisként, de a valósággal azonosítani akkor is csak a struktúráját lehet.”2

A lehetséges világok aktuális világunkhoz képest mindig újraalkotást jelentenek — mégis önállóak. A lehetséges világok lényege éppen feltételezett voltukban rejlik. A fikcionális elképzelhetősége nyomán bontakozik ki az a jelentés, amit hagyományosan a mű „üzenetének” szokásos nevezni, legyen szó a Budáról, vagy bármely virtuális világról. Ez az a „mélyebb igazság”, a fikció őszintébb, „informatívabb” volta, melynek tudatában vállalja Bébé a stilizációt: „Ha fikción kommunikációs struktúrát értünk, akkor (...): nem azt kell tekintetbe venni, hogy mit jelent, hanem azt, hogy mit eredményez. Csakis innen közelíthető meg a fikció funkciója, mely a valóság és a szubjektum közvetítésében teljesedik ki”3 (kiemelés tőlem, T. P.). A lényeg tehát az eredmény, például a szökésről szóló kéziratváltozatok jelentéseinek egymásra rakodásából, vagy az elképzelt genovai napfény szövegbe-emeléséből keletkező jelentési többlet), szemben egy szövegen kívüli helyzet puszta újraalkotásával.

A fordított mimézis elve — annyiban, amennyiben a világ megformálva érthetőségét értjük alatta - egyik központi kérdése a Minden megvan kötet novelláinak is. A formátlan „élet-ingovány” és a műalkotás-halál reverzibilis viszonya jelenik meg a Dalszínházban, mikor az énekművész Sasa feleségét és fiát csókolózáson kapva automatikusan operába ,kapcsol át”, a szerep életbe lépésével oldja fel, éli meg a pillanatot; vagy a Hűség és A rakparton Szebek Miklósának gondolataiban, a kifejezés halott, s végső soron - amivel ha valami egyszer formát kapott, nem szűnik meg — mégis egyedül élő voltának felismerésében: „így rakódnak bennünk a rétegei életünk hordaléktalajának, s ami meghalt, az is él, sőt bizonyos szempontból csakis az él igazán.”4

,Az embernek van megélt, még megíratlan jó nyersanyaga - tíz évvel, harminc évvel ezelőttről, tegnapról? mindegy: az emlékezet őrzi. - Őrzi teljes egészében, és mindig elérhetően, úgy, ahogy volt. Ha idő előtt belefog az ember megírni és elrontja valahol, az már úgy marad, többé vissza nem csinálható. A mondatait hiába dobja ki: belevésődtek az emlékezetbe és ha agyonverik se tudja már megmondani, eredetileg pontosan hogyan volt. Ő félti, ezért halogatja, félti a megírással tönkretenni élete jó nyersanyagát.” (357)

Az írás — az önéletírás is — minden esetben olyan tevékenység, melynek során tényből, adatból - megformálva — virtuális valóság jön létre, a szövegvilág. Saját életanyagról lévén szó, a megírás (majd: megfestés) és a megélés analóg fogalmak, hiszen sémába, nyelvbe, mondatba - valamiféle logikába - transzformálva jöhet létre megértés. A nyelvi, képi ismétlés, a tapasztalati tények (kvázi) megismétlése ezért kap hangsúlyt, így nyerik el létüket. ,A dolgok másodszorra kezdődnek” — a lét értelmezve élet, tehát az értelmezett (élet) = szöveg. A szövegben-lét tipikus példája a Buda, a - fentebbiek értelmében - regényéleté, melynek befejezése szükségképpen a szöveg végével, az írás-aktus utolsó mozzanatával azonos: „Át kellene sétálni megint, Márta hazabocsátásával is, egy szomszéd regénybe - ha annak meglenne a vége” (232.).

Azzal, hogy egyes elemeket, szöveg-darabokat kiszakít a lineáris, me- tonimikus sorból (ld. ezek újra felbukkannak), egyrészt távlatot, horizontot

596