Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Salamon István: Magyar írók Svájcban
azelőtt jelent meg a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda kiadásában a Nemzeti Színjátszás - drámai magyarság c. könyvem, és pár hónappal azelőtt mutatta be a Nemzeti Színház az Andrássy úti Kamaraszínházban Tőkés Annával és Somlay Artúrral a Hősök nélkül c. drámámat, amely két héttel a bemutató után könyv alakban is megjelent a Singer és Wolfner kiadásában, és a könyv a váradi könyvkereskedésekben is ott volt a Bazárépületben, a Vidornál. Mindenki írt a darabról, aki Magyarországon színházról és irodalomról írt. Akkoriban nemcsak a lapok színházi „rovatosai” írtak. Az országos gondú kritikusok is. Keresztury Dezsőtől Schöpflin Aladárig, Kenyeres Imrétől Thurzó Gáborig. És ugyanakkor a két idegennyelvű szemlének a Nouvelle Revue de Hongrie-nak és a Hungarian Quarterly-nek voltam szerkesztőségi titkára. Tehát mindez voltam akkor 1942 vészterhes nyarán. Váradon nyaralt ugyanakkor a Magyar Nemzetnek kitűnő újságírója, aki nagyon hamar meghalt és csak ezért felejthettük el. Váradi származású volt: Arató András. (Zárójelbe téve egy kis „a” volt jelzése a Magyar Nemzetben.) Nos hát egy délelőtt, egy gyönyörű nyári délelőtt felrohan hozzánk Arató András lihegve (egy budapesti nagy lap belső munkatársa!) a hírrel, hogy Váradon van Márai! Márai akkor 41-42 éves lehetett, tehát körülbelül olyan idős, mint most a József Attila-kör valamelyik tagja. - „Hol láttad?” - Azt mondja, a Bémer téren látta lassú léptekkel bandukolt a Fő utca irányába. Erre mintha puskából lőttek volna ki, futottunk a Ritoók Zsigmond utcából a Fő-utca felé és jó nyomon voltunk, mert utolértük az Úri-utcában Márait; mármint úgy utol, hogy mögötte 30-40 méterre a túloldalt szép csendesen követtük. És néztük. Úgy, ahogy József Attila leírja a Thomas Mann-versében, hogy aki nem érti, az is örül, ha lát itt fehérek között egy európait. így megigézve mentünk a túlsó oldalon és néztük, holott egyikünk sem volt Márai-rajongó. Mind a ketten azzal a fenntartással voltunk Máraival szemben, az akkori fiatalok ítélete szerint, ami talán helyes is volt, hogy igen: A Bébi és az első szerelem, hogy igen: a Zendülők, hogy igen: a Csutora, igen: az Egy polgár vallomásai - de ami utána jön, azt mi már nem olvassuk. Ám egy ilyen igencsak nyegle kritikával nézett írót mégis úgy követtünk szépen végig az Úri-utca során, a túlsó oldalon, csak azért, hogy lássuk. Ilyen volt akkor egy író presztízse, aurája, apotheozisa.- Ahogy a filmsztárt követik a kamaszok?- Én nem tudom, hogy a kamaszok hogy követik a filmsztárt. Szerintem hülyék a kamaszok, ha egy filmsztárt követnek. Lehet, hogy mi is hülyék voltunk, de akkor egy írónak ez volt a rangja. Ennek megfelelően gyűltek Zilahy Lajos köré, vagy Zsolt Béla köré, vagy Márai köré Genfben, az Huguenin-ben, ahonnét látni lehetett a Mont Blanc-ot, az Alpengühe gyönyörű rózsaszín fényeiben. Ültek ott és hallgatták, hogy hogy mesél - ahogy József Attila meséltette volna Thomas Mannt... Akkoriban Thomas Mann volt a Mont Blanc, a világ teteje és a magyar olvasók számára minden igazi magyar költő, író felért Thomas Mann-nal.- Mikor téged meghívtak vacsorára, otthonában milyennek láttad Márait?- Én nyálas kölyök voltam. Nem is tudom, hogy tudott elviselni. Nyilván a Lola türelmével és bizonyos úri jóneveltséggel. Talán sejtette, hogy azért a halála után még szeretettel fogok beszélni róla. Talán még a következő évezredben is. Ezt érezte, ezt azért biztos érezte, meg azt is, hogy amikor tehettem, idéztem őt. Akkor, amikor itthon nem lehetett leírni a nevét, minél többet 424
