Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Salamon István: Magyar írók Svájcban
De szinte biztos volt, hogy ezeknek a fordításaiból nem lehet kint megélni. Terveket szövögetett, hogy újra ki kéne adni könyveit a nyugaton élő magyaroknak. Dél-Olaszország felé tendált, egyrészt azt hiszem, hogy volt benne nosztalgia is a dél-olasz lélek iránt. A naplóiból azóta látom, hogy mennyire szerette Salernót, Nápolyi, és még előtte Possillipót. Nem tudom miért, de mindig mondta, hogy Possillipóba megy. És Possillipóban tervezte, hogy magyar kiadót fog alapítani, és akkor ez a kiadó lesz majd az ő igazi tevékenysége. Erről beszélt, hívott engem is Possillipóba. De én akkor már haza akartam jönni. Nem sokkal utána, pár hónap múlva végleg haza is jöttem. Szemben a hazulról menekülő magyarok árjával.- Kicsit térjünk vissza még a Genfi vonatútra...- A vonaton Buchstól Zürichig utaztunk. Zürichben azért álltunk meg, mert Pátzay és Ferenczy Béni tudták, hogy a bécsi Kunsthistorishes Múzeumnak a válogatott anyagát kimenekítették, vagy kivitték Svájba és Zürichben van kiállítva. Tehát azért álltunk meg Zürichben, hogy testületileg elmenjünk megnézni a bécsi Bruegheleket, a bécsi Rembrandtokat. Számomra azóta is, semmi más múzeuméval fel nem érő varázzsal hat ma is - ha látom - Rembrandt Tituszát, amelyről Zürichben Ferenczy Béni beszélt, a Tintoretto Zsuzsannáját a vénekkel, amelyért Pátzay volt oda. És a Velasquezek és a Brueghelek! - mert ezekkel a nagy magyar géniuszokkal együtt egyszeriben sokkal több szépség tárult föl ezekből a képekből. Bizonyára számít, hogy megrendültek voltak ők is, európaiak, akik ezeket a képeket ismerték, de évek óta nem látták. És most egyszerre ide kijöttek, erre a különös, furcsa, kalandos útra és egyszeriben ott látják, találkoznak megint a régi, nagy élményt adó képekkel... Ezt most elsősorban Ferenczy Bénire mondom, aki sokat élt Bécsben és persze nemcsak ezeket, hanem ezek mellett az Albertina minden kincsét is ismerte, és hallatlan bennfentességgel és közvetlenséggel tudott ezekről is beszélni.- Te fültanúja voltál Illyés és Márai beszélgetésének? Ez harag vagy rossz viszony volt?- Dehogy volt rossz viszony. Később mérgesedett el.- Mi lehetett az oka?- Márai naplóiban sok nyoma van annak, hogy mennyi indulat gyűlt fel benne az itthon maradott írók iránt. Illyéssel valamikor - Nyugat-időkben - tűrhető volt a viszony. Úgy emlékszem, írtak is egymásról, és azt hiszem elismerően. De a népi-urbánus ellentét polarizálódott bennük. Ami érkezésünkkor a vonatban - hadd mondjam még egyszer, nem akarom, hogy félreértés legyen - ott a vonatban kedves, játékos, kölcsönös ugratásban nyilatkozott meg. Később éreztem azt, hogy Máraiban tragikus pátoszba fordult az a keserűség, hogy kirekesztette magát Magyarországról. Magyarország nemcsak a politikai Magyarországot, Rákosi Magyarországát jelentette. De közben, úgy érzem, elviselhetetlenül fájt neki, az is fájhatott nagyon, hogy a nagy magyar olvasóközönsége elesik tőle és ő meg ettől az olvasóközösségtől, és az, hogy a könyveit bevonták, gondolom a könyvtárakból is, mert nem lehetett hozzájuk jutni ezekben az évtizedekben. A feketepiacon persze egyre ment föl az ára a régi Márai könyveknek. Ám az új Márai-könyvek nem jutottak haza. Amikor én később Olaszországba, Firenzébe kikerültem, már a 70-es években, akkoriban már jelentek meg Nyugaton az Occidental Pressnél Márai új napló422
