Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Salamon István: Magyar írók Svájcban
- Igen. Akkor már örökbe fogadták a kis Jánoskát, szemük fényét. Új lakásuk valahol a Rózsadomb oldalában volt, arrafelé kellett menni hozzájuk, ahol a Kéhli kocsmája volt, tehát a Krúdy-legendák táján, talán az Apostol utca környékén... És nyilván akkor is elmondtam, hogy alig várom, hogy otthagyjam Genfet, csakhogy itthon legyek ebben az áldott jó magyar íróvilágban a Centrál kávéházban és Kéhlinél... Akkor írhatta le naplójában azt a passzust a fiatal idiótáról (aki én voltam), hogy mit tudja ez, azt hiszi, hogy ide a szabadságba jön haza? Ha tudná, hogy mi vár rá, ha hazajön! - Murai nem tévedett... Meg is kaptam mindazt, ami várt rám. De megkaptam azt is, hogy ezekkel a kitűnő' magyar szellemekkel - sokukat épp Svájcban ismertem meg - együtt lehettem itthon. Máraival nem, ő hamar elment, Cs. Szabóval sem. 0 is elment. De Illyéssel, Czóbellal sokszor. És különösen Ferenczy Béniék- kel. Velük 56 október végén még éjjelente is, mert a Parlamentből, ahol a Rádió irodalmi adását csináltam, hozzájuk mentem aludni a Jászai térre. És persze együtt lehettem az akkor fiatal íróbarátaimmal: Ottlikkal, Sarkadival, Karinthy Ciniékkel. Cinit már régebbről ismertem az egyetemi éveimből. S utána ők is jártak nálam Svájcban, Ottlik is, Pilinszky is vendégem volt Géniben. Tehát megkaptam mindazt a jót, amit reméltem idehaza, és megkaptam mindazt a rosszat is, amiről Márai megjósolta, hogy a nyakamba fog zúdulni itthon. De akkor se bánom, hogy hazajöttem. Végleg csak 48 karácsonyára jöttem haza. Addig többször találkoztam Máraival Svájcban, mert Márai kijött még egyszer-kétszer. Sikerült őt rendszeresen meghívatni minden évben a Genfi Recontres Internationales-ra. Ez a rendezvény arra szolgált, hogy a háború alatt szétcincált európai értelmiséget összehozzák, a legnagyobbakat, a - Babits szavával - „világirodalmi csúcsokat”. Erre is eljött Márai néhányszor, ekkor mindig együtt voltunk. Egyszer arról írt nekem Pestről, hogy most nagyon fontos volna, ha meghívnák a Recontres-ra. Persze, meghívták. Lolástul jött, s hozták a kis Jánoskát. Ez volt az a kijövetele, amelynek előzményeit megírja a Föld, fold!... c. könyvében. Ez volt a végleges eljövetele Magyarországról. Mondani se kellett. Ez már az első pillanatban látszott, mikor megjöttek. Ezért kellett neki akkor a Recontres meghívása. Mindenki tudta, hogy erről van szó, ehhez kellett a papírokat megszereznie. Tehát ilyen módon volt valami közöm ahhoz, aminek a mélységeit aztán később - amikor ő ezt megírta a Föld, föld-ben - felmérhettem. Lehet, hogy ő kis szomorú iróniával élcelődött afelett, hogy én haza igyekeztem akkoriban, de hát ebből a könyvéből látom, tudom, hogy micsoda tragikus dolog volt számára az eljövetele. Nem volt ez könnyű. Neki - azt hiszem - nagyon-nagyon nem volt köny- nyű. Fölényes volt, elegáns volt és mérhetetlenül szomorú volt. A Plainpalais téren cirkusz ütötte fel sátrait, vittük a kis Jánoskát cirkuszt nézni. De hát a kis Jánoska nem az akrobatákat nézte, nem a vadállatokat nézte, hanem az ő fogadott apját hallgatta, aki - miközben a kis Jánoska nézhetett volna direktben cirkuszt - azt mesélte neki, hogy milyen volt az ő gyerekkorában egy cirkusz Kassán. Ezt mesélte és a kis Jánoska elfordulva a cirkusztól, az oroszlánoktól, a bohócoktól, kötéltáncosoktól és tűznyelőktől, az egykori kassai cirkuszt meséltette magának, hogy az milyen volt. Márai szavának varázsát akkor értettem meg. Látszott, hogy aggasztja a jövő, (családdal ment ki, felelős érte) és nem volt biztos az, hogy 30-40 könyve - micsoda életmű! - fordításban gyümölcsözni fog... Egyik nagyobb siker volt Magyarországon, mint a másik. 421
