Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Bitó László: Izsák tanítása
haláltól! Ha egy az Isten, úgy Ő az ellenségeink Istene is. Azok is saját öröklétüket s a mi halálba-taszításunkat váiják Tőle. ÉZSAÚ: De ha a te Istened oly tökéletes világot akart alkotni, miért nem hagyta ki belőle a halált? Mindannyiunk halálát. IZSÁK: Éppen itt kérdezed ezt? Itt, a Mórija hegyén, az égó'áldozatok egykori kó'oltáránál, ahol a természet legnagyobb csodája, az örök megújulás megnyilatkozott? A halál - a születéssel együtt - a Teremtő egyik fő műve, hisz az emberiség lelkének megújulásáról is gondoskodik. Az újszülött megörökölheti hajunk és szemünk színét, tán termetünket, képességeinket is, de nem a sebeket, melyeket elleneink kardja vagy szavai ejtenek rajtunk. Az eredeti, paradicsomi ártatlanság jegyében érkezik közénk - nem emlékezve a szülei ellen vétkezőkre: így minden nemzedék a szeretet, a megértés Édenének kezdete lehet. Persze, csakis amint az emberiség kész megszakítani a kegyetlen kört, melyben az elfogultság haraggá, az pedig erőszakká fajul, arra bosszú a válasz, ami félelmet gerjeszt, és így sokasodik bennünk a gyűlölet és a rettegés. Egyetlen esélyünk e láncolat megszakítására, hogy a tényleges és képzelt sérelmeink emlékezete. ÉZSAÚ: Ha a halál csak a feledés tökéletes módja, akkor miért rettegünk tőle? Miért kell még azoknak is rettegniük az elkerülhetetlen, csöndes végtől, akik a csatatéren, avagy a vadat üldözve, netán éppen a vajúdás fájdalmas, várakozó örömében szemrebbenés nélkül néznek szembe vele?! Gyönyöreinket is megkeseríti, hogy tudjuk: egyszer mindennek vége szakad. Hogyan örülhetünk teljes szívvel a Menyasszony ígérte gyönyörnek, ha az özvegy bánatát látjuk mosolya mögött? Élvezhetjük-e valaha is újra a Kert örömeit úgy, mint halandóságunk felismerése előtt? Édeni gyermekkorunkban? IZSÁK: Halandóságunk tudata valóban a Kiűzetéskor születhetett, s talán volt ebben szerepe a tudás tiltott almájának is... Az azóta bennünk főigyűlt csonka és hamis tudás csak növelte halálfélelmünket Amíg halottainkat másvilági útra készítjük fel - némely népek még elemózsiát is adnak velük -, addig nem értjük meg a halál szerepét a soha meg nem szűnő teremtésben, és nem fogadhatjuk el életünk utolsó nagy élményeként. ÉZSAÚ: Mit értesz a halál elfogadásán? Elfogadjuk vagy sem, utolsó napunk mindenképpen eljön. De legyőzzük-e valaha is félelmünket a haláltól? A halál magunkhoz öleléséről IZSÁK: Nem csak életre - halálra is születtünk! A Teremtő a természetünkbe oltotta, hogy erőnk végezetéig küzdjünk életünkért, ám módot adott arra, hogy a halált kegyként fogadjuk el. Ha már nincs tovább, az élet végét gyönyörűvé avató, lelkünket és félelmünket magába vonó fényesség átsegít a küszöbön éppúgy, ahogy az élet fénye átsegít a születés rettenetén. A félelmünkön, hogy el kell hagynunk az anyaméhet. Világra-jövetelünk éppúgy az oltalmazottság, a biztonság feladása, amiként a halál az általunk eladdig ismert életforma elhagyása. ÉZSAÚ: Nem jó a hasonlatod, apám! Születni az életbe születünk. IZSÁK: De tudja-e a magzat, mi vár rá a világban? Tudja-e, amikor szemét 393
