Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Kakuszi B. Péter: Márai Sándor Németországról

benne az írói hivatással összefüggő' dilemmái is. Kiábrándultsága még Goethe és Schiller szobrával kapcsolatosan is deheroizáló érzéseket kelt benne. Úgy érzi, hogy már az irodalomhoz sincs köze „...irodalom... de hiszen nekem semmi közöm ehhez. Mi vagyok én, író? ...Én nem járok megszállottságban és üzleteket sem csinálok, nem vagyok író. ”40 Az irodalom értéke és értelme nem kérdőjeleződik meg benne, de ezt csak olyan zsenik képesek művelni, mint Shakespeare és Goethe, akik... már csak a dolgok végső, lényegi formáját mutatták...”47

Máraitól - legalábbis életének ebben a szakaszában - szokatlanul, feltör belőle a hazához való kötó'dés, az otthoniét fájó hiánya., fi agy honvágyam van. Ez nekem még soha nem volt, de most éjjel, ha nem alszom, mindig Pestre gondolok. Magyarországra, magyar emberekre. ”48

Értetlenül áll azelőtt, hogy miért nincs otthon, milyen „akarat” hozta Németországba. „Én nem tudom, ki és mi elől emigrálok itt össze-vissza, nem bántottam senkit és nem csináltam semmit, inkább csak szolidárisnak érzem magam egy csomó emberrel, - akikkel a magyar dolgokról, politikáról, műveltségről egyforma véleményem van...”19 (Az idézet igazolni látszik ugyanakkor azt is, hogy a németországi emigráció okai között a Tanácsköztársaság idején játszott újságírói szerep is fontos volt, hiszen németországi tartózkodását - igaz, önmagát is gyó'zködve ennek megalapozottságáról - menekülésnek tartja.) Az egyedüli, amibe - a cikk alapján - még kapaszkodni képes, az az anyanyelv, a magyar kultúra közege. Az irodalom világához - annak ellenére, hogy hite töretlenül megmaradt benne mint értékben — úgy érzi, nincs köze.

Jövőjét tehát a magyar kultúra, a magyar nyelv közegében tudja csak elképzelni, de hazatérését nem tartja időszerűnek. „De nem bírnám most őket, a fajtámat: tudom mit beszélnek a vacsora után, nem lehet bírni őket. Betegek most, nem szabad közöttük lenni.”50 Ezzel a gondolattal hirtelen visszazökken a valóságba. A hazatérés gondolata távolra kerül.

A weimari tartózkodás nem hoz lelki megnyugvást Márai számára, de ezt nem is várja. Egyszerűen az ó't körülvevő' csöndre, eseménytelenségre van szüksége. Jelenleg a maga számára ezt a német kisvárost érzi csak elvisel- hetó'nek. Jtt kell lenni Weimarban, mert itt legalább csönd van.”51

A németországi tartózkodás ellentmondásokkal teli négy esztendejét jól érzékelteti az a kontraszt, amit Berlinben írt cikkei közül kettő' mutat. Berlinhez, az ellentmondásokkal teli német világvároshoz való viszonya is folyamatosan változik. Jiódult félálomban telt el a tél, katasztrófa felett lebegtünk, s nem éreztünk bűntudatot. Berlin, a kétségbeesett és megtébolyodott Berlin, megszépült a kegyetlen télen.”52 - írja berlini tartózkodásának egy nehéz periódusáról. Arról az idó'szakról, amelyet a Tél című írásában mint a soha nem látott és sohasem várt nyomorúság idejeként aposztrofál. „.. a blokád legféktelenebb hónapjaiban nem várt olyan nyomorúság Németországra, mint ezen a télen.”52 A tények objektív hangú leírása nyomasztólag hat az olvasóra. Márai részletekbe menőén ír az ország tönkretételéről, és éppen ezeknek a részleteknek a pontos ismerete (is) igazolja, hogy a Németországban eltöltött idő alatt nyitott szemmel járt-kelt. Németország kirablása - a tények számbavételén túl - a szerzőt morális állásfoglalásra készteti. Nem hagy kétséget afelől, hogy felháborítja a németeket ért erkölcstelen eljárás. Az országot sújtó nehézségeket számba vevő felsorolás során objektivitásra törekszik, de már a

351