Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Kakuszi B. Péter: Márai Sándor Németországról

kinthetetlen viszonyok, a normák és felelősség hiánya jellemzik. A kor jellegzetessége, hogy emberi méltóságuktól fosztja meg az embereket, attól, hogy azok legyenek, amik. Az újságárus fiú jellemzése jó példa erre, aki gyerekkorától van megfosztva. Arra kényszerül, hogy tizenhárom évesen pénzt keressen az utcán. Ez koravénné teszi. „Okos, komisz, öreg gyerekarc volt.”37 Már gyerekként közönyössé válik azok iránt a dolgok iránt, amelyek valójában még nem is tartoznának rá. „Csak a szeme volt fáradt és közönyös.”3*

Márai a saját tehetetlensége mellett kiemeli azok felelősségét, akiknek az egész társadalmat érintő döntés a kezében volt és van. „..hallgatom... ezt az óriási koncertet, hol minden zeneszám működik, csak éppen dirigens nincsen, s a fülsiketítő zajhói egyetlen értelem ordít föl: a pártok hatalmi szomjúsága...”30

Kari Krist és helyzetének bemutatása naturalisztikus képekből áll. „A család néhány rongyba burkoltan, ing és más fehérnemű nélkül feküdt egy szemétdombon, mely undorító szagot árasztott.”*0 Helyzetük, mely nemcsak az emberi, de az állati léthez is méltatlan, Márai számára igazolhatatlan. Az egész helyzet szörnyűsége és a tehetetlenség érzése váltja ki Máraiból a gúnyos megjegyzést: J^e a kalappal.”*1. A cikk mögöttes tartalma, a megírását kikényszerítő problémák hasonlóak ahhoz, mint amit az Orient-expressben tapasztalhattunk. Ugyanakkor ebben a cikkben felvillan a pártpolitika felelőtlensége is. Tévedés lenne azt gondolnunk, hogy Márai cikkeinek egy részében - esetleg ebben a cikkében is - tudatosan keresi az extremitast. Sokkal inkább írói előtanulmányokról és riporteri kíváncsiságról van szó.

Márai a Napok Weimarban42 című írás műfaját naplóként határozza meg. Az a személyesség és intimitás, amellyel az olvasót hagyja bepillantani gondolataiba és érzéseibe, meglepő. A Frankfurter Zeitung, a Der Drache vagy éppen a Weltbühne által közölt írásokban idegen ez a feltárulkozás.

A lelkében és tudatában kavargó feldolgozatlan élmények sokasága, amelynek fő oka a külvilág riasztó kuszasága, Márait menekülésre készteti. „..hát mi közöm nekem ehhez a megbomlott külső élethez, ami itt történik most Európában, e mocsári jelenségekhez, hát nem lehet elszökni ez elől.”*3 Menekül az elől, ami elől nem lehet véglegesen elmenekülni. Ebben az állapotban az unalmas kisváros eseménytelenségét képes még a leginkább elviselni. Ugyanakkor érezteti, hogy ez a menekülés nem megoldás. Weimar, a vidéki kisváros keretet ad az írásnak. Weimar eseménytelen életében a legkisebb történés is szenzáció. Amit a világvárosokban figyelemre sem méltatnak, az itt fontos esemény, amiről még a sajtó is beszámol. A vájdlingüzlet átépítése vagy a piacér új öltözéke napi beszédtéma. JBiztosan többeket fog érdekelni...”** - kezdi Márai a helyi szenzációkkal foglalkozó mondatait, amivel az unalmas kisváros kisszerűségére utal. Mégis - akkor és ott - ezt elviselhetőbbnek tartja. Weimart szigetnek érzi Németországban, a menekülés - rövid ideig tartó - lehetőségét látja benne, amelynek kisszerű eseményei elvonják a figyelmet - ideig-óráig - a taszító mindennapoktól.

Az unalmas kisvárosban töltött időt Jisztító betegségként” éli meg. Jücsi világ ez, nem tudom, mások hogy vannak vele, vagy csak én vagyok ilyen istentelenül fáradt, de sokáig el tudnék élni itt, pontosan itten; mint egy jótékony tisztító betegség, úgy tör ki az unalom az idegenen, reggel, alighogy fólébredtem, rögtön unatkozni kezdek, boldogan és tudatosan átunatkozom a napot, amíg elalszom. Aludni is csak itt lehet.”*3 Ezzel kapcsolatosan fogalmazódnak meg

350