Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Beke György: Itthon-e a gazda
Péter és Szabó Pál, Sárrétudvardi Nagy Imre vagy Földi Janka, a bihar- püspöki parasztasszony, aki operát írt a Kádár Katából, Sárközy Gerő, aztán Zilahy Lajos, a szalontai polgárfiú, mind-mind közeli rokonok egymással és egy időben idegenek is egymáshoz. Rokonítja őket a nyitott, szabad táj, ahol a nyugtalan lelkekből költő lesz vagy betyár, mint Rózsa Sándor, a türelmetlen tenni akarás politikába vagy éppen vesztükbe kergeti őket. A kapocs-e erősebb, vagy a szembefordító indulat? Ösztönösen összetartoznak-e, akik dacosan vagy félve tagadják egymást? Néha meglep, hogy ki hol keresi a maga költői, írói gyökereit. Páskándi Géza, a szatmári táj fia is ebbe a körbe tartozik, de ő egészen más gondolati, formai világot hoz, mint az újbátorpusztai Erdélyi József. Páskándi az avantgárd formakísérletek mestere, akitől nem idegen a groteszk látás és láttatás; Erdélyi szinte Petőfi hangján szól és meggyőződése, hogy „a magyar költészet csak a népköltészetből születik újjá”. Mindezek tudatában meglepőnek tűnhetik Páskándi Géza pályavallomása, még romániai korszakából: Jla gyermekkoromban Ady nyűgözött le, később József Attila, Erdélyi József és Kosztolányi Dezső, egyetemi éveimben egyre inkább Balassit és Berzsenyit szerettem.” (Brassói Lapok írói Albuma.) Az lehet meglepő, hogy Páskándi Géza, az 56-os magyar forradalmár, aki ezért hosszú éveket tölt román börtönökben, a hetvenes évek elején nyíltan szól Erdélyi József hatásáról reá, költészetére, gondolkodására. Erdélyit, a lázadó népi költőt, akit társadalmi türelmetlensége a szélsőjobboldalra sodor, nem emlegették akkoriban a szülőföldjén. Itt még annyira sem, mint Pesten. Most fedezi fel Bihar a tévelygéséből megtért, Istenhez fordult idős Erdélyit: „Én, ki kételkedtem, tagadtam, hogy van Isten, arra ébredtem, hogy van! Általa vagyok csak... Nélküle minden lehetetlen.- Felébredtem. - Hogy mit álmodtam, nem tudom. Felültem ágyamban, s úgy éreztem, hogy van az Isten, ébren is van, nem csak álomban. Hogy bennem van, hogy ő az élet, ki volt előttem s lesz utánam; voltam, vagyok s leszek örökké ő lettében és ő voltában...” Ha pedig a bihari, tiszai táj megbocsátón öleli át hazatérő fiát, Erdélyi Józsefet, szellem alakját, legjobb műveit, vajon miért felejtettük el azt az eredeti népi írót, költőt, Földi Jankát, akire soha nem haragudtunk? Nem hinném, hogy Arany János kitagadná őt a maga utódai közül. Nemcsak a költő Arany becsülné merészségét, amiért verses epikát formált a népballadából, a kész, kerek, tökéletes népi alkotásból, de a nyelvész Arany is, az akadémikus, aki azt csodálná Földi Jankában, hogy a népköltészet ismeretlen alkotóinak biztonságával és félelmével közelítette meg a nagy témát. „Jövünk hazafelé egy este az urammal a hegyről, megpakolva, csúszós sárban. Nézd, Miska, hogy ragyog az a csillag! És megállunk. Bennem hirtelen összekapaszkodnak a szavak, kimondom hangosan, a párom ismétli, úgy megyünk az első házig, ahol papírt, ceruzát kérünk, leírjuk. Ebből lett a bujdosó jelenet...” Földi Janka mesélte így Implon Irén váradi riporternek, aki többször is hűségesen írt a biharpüspöki „elfelejtett” népi alkotóról, nem engedte kihullni az egykori felfedezők emlékezetéből. Kolozsvári írók biztatták volt Földi Jankát. Ő meg tanult tovább, mondja el róla Implon Irén, klasszikus költőket olvasott, Andersen és Krúdy került a polcára, Gárdonyi Géza és Balzac, nép32
