Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Beke György: Itthon-e a gazda
Erre az orosz tiszt elmagyaráztatta magának, hogy ki volt Kossuth Lajos, akihez a szalontaiak ennyire ragaszkodnak? így ismerte meg a 48-as magyar forradalom és szabadságharc történetét, annak szalontai eseményeit. A helybeli magyarokban is akkor tudatosodott, hogy mit jelentett őseiknek a „negy- vennyolcasság”, amit igazi hajdú jellemvonásként emlegettek.- Visszaszerezhetjük és felállíthatjuk-e újra a szobrot?- Nem maguk. Ez nem a maguk dolga.- Hát ki állítja helyre?- Azok, akik ledöntötték - vált erélyessé az orosz tiszt hangja.- De hiszen... nekünk, magyaroknak nincs semmi hatalmunk fölöttük...- Bízzák csak reám! Két nap múlva Kossuth Lajos szobra teljes épségben állt megint az eredeti helyén, a református templom előtt. Ott áll most is, háborítatlanul. Nem először nyílt alkalmuk a szalontaiaknak arra, hogy külföldi hatalmasságokkal tárgyaljanak, nemcsak egy orosz tiszttel. Ültek egy asztalnál még egy francia tábornokkal is, aki az első világháború végén országok, sorsok, határok ura volt a Kárpát-medencében. Franchet D’Esperey francia generális a világ legnagyobb demokratáinak nevezte a szalontaiakat! Magát a történelmet egy szenvedélyes szalontai írótól, Bonczos Istvántól hallottam. Kalandos életű elbeszélő és riporter volt, annyi bizonyos. Kőművesinas, földalatti pártmunkás, kiszökik a Szovjetunióba, Kisinyovban érettségizik 1941-ben, technikusként dolgozik szovjet-Azsia vidékein. Hazatérve egy ideig az „új kádert” látják benne, maga Szabédi László, a nagy költő és esztéta írt róla 1949-ben; Nagyváradon újságíró, majd a kolozsvári irodalmi hetilap, az Utunk rovatvezetője. Később a nevét sem írhatja alá; leggyakrabban Bognár Imre álnéven közöl. Mikor a történetet elmesélte - meglepő volt, hogy egyáltalán ilyesmiről beszélt velem akkor - közös riportúton jártunk a Székelyföldön. íme, az epizód, amelynek sem a szerzőségét, sem a felelősséget érte azért nem vállalom. Valamikor, 1919 tavaszán Franchet D’Esperey generális a balkáni antant hadak főparancsnoka látogatást tett Nagyszalontán. A győztes jogán és fölényével jött. Az alázatosan meghódolt város tanácsa fogadást adott a tiszteletére. A civis polgármester köszöntötte, ékes magyar nyelven, alföldi tájszólásban. A tábornok román nemzetiségű tolmácsa értett magyarul is, mégis nehezen tudta követni a polgármesteri tirádát. Ez tűnhetett fel az egészen másként tájékoztatott hadvezérnek, válaszát erre a motívumra építette:- Uraim, emelem poharam e város demokratáira! Mi, franciák közismerten demokratikus nép vagyunk, márcsak születésünk szerint is. De hajói meggondolom, még nálunk sem lehetne elképzelni azt, amit maguknál tapasztalok: hogy egy színtiszta román városnak magyar polgármestere legyen. Bármilyen kiváló ember is különben. Ez a demokrácia, uraim. Önök Európa legdemokratikusabb városának lakói! VÍ4. 23
