Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Novák Valentin: Falon
felejtő) sebesültekből emelkedett sáncot, majd a kőfalat! Aztán halj meg mindezek tetején! Vigasztaljon; puhára eshetsz! Vérző katonák ernyedő vagy már elernyedt testére. Ám zuhanásodkor halott, legföljebb félholt lehetsz... Első fok. Második fok. Kettesével is szedheted a fokokat, ha a fölötted rohamozó halálra ítélt tempója engedi. így gyorsabban jutsz azok sorsára, akik, mint kitaszított égiek potyognak lefelé, míg magabízón kapaszkodsz a vár magasába. Föntről öldöklő küzdelem zaja. Alant halálhörgés, síp- és dobszó. Mindezek között néhány „fővesztésre ítélt”, de fegyverekkel teliaggatott szerencsétlen igazhitű... A janicsárroham lényege a megállíthatatlanság, kitartás a végsőkig, fanatikus, de tervszerű rohanás előre. Tőlünk várják veszni látszó csaták pálfordulását, az ellen leghírhedettebb seregrészeinek szétzilálását és megfutamítását. így mindig a legvégső vagy legdöntőbb pillanatban dobnak oda minket prédának, hogy prédaságunkhoz mérten elvakultan és elszántan öldököljünk... Hopp! Ez itt fölöttem nyílvesszőt kapott. Már zuhan is. „..Ne nézz vissza! Se fölfelé! Nézd a kormos köveket! A kövek közti mohát! Mikor föl kell vetned a fejed, jeleznek a kövek, mert a bástyafokok közelében szurkosak, ember-vértől szutykosak...” Ezt gyakorlott várostromlók mesélték... Gyakorlottak?! Egy ostrom még túlélhető. Kettő ritkán. Három ostrom túlélője: Szerencseik S aki négy vagy több várostromot verekedett át - elmondása szerint -, az vagy hazudik, s csak halált mímelvén menthette bőrét, vagy Allah kegyeltje: isteni hős! E vár alatt csak halált tettető maradhat életben. „..Lassan fólérsz. Vársz a sorodra. Még kettő van előtted. Már csak egy. Épp keresztül hatol rajta az ellenség dárdája. S a dárda végéről a fejedre csöpög a két létrafokkal előbb Paradicsomba jutó dicső vére... Szebb a halál ott a létra tetején, mint dörgő, dübörgő lópaták alatt. Szebb, hisz közelebb vagy Allahhoz. Úgy tizenöt méterrel... Mögötted sorba álló, Paradicsomba készülő rohamozok tömkelegé. Mákonytól elvakítva...” Én is megkaptam a fejadagom, ám reám sosem hatott. így mindenre tisztán emlékszem. Az összes mellettem össze- csukló katonára. Az összes csonka testre. Az összes véres szemű lóra. Az ösz- szes életéért könyörgő, sebesült ellenségre, kiknek ha mi, katonák nem is, de a fosztogató martalócok előbb-utóbb elmetszették a nyakukat... Most is látok mindent. S félek mindentől. Furcsa félelem ez. Mert ezúttal vesztemet is érzem. Míg a többiek tompultan menetelnek, rohannak, kúsznak-másznak Allah ölére, addig én látom a közeli létrától jajveszékelve elváló szurokkal leöntöt- teket. Látom az ágyútűztől ritkuló sorokat, mert visszanézek: a közelmúltba. S látom az előttem kapaszkodót összeroskadni, félrehullani, mert fölfelé is nézek: a közeljövőbe. Pajzsomat fejem fölött tartom. Báván meredek a vérszuty- kos kövekre... Két fok... Egy fok... A várfal tetején állok... Nem látom az ellenséget... Elrántom pajzsomat, kikémlelendő hová sújthatok szablyámmal... S pajzs-várfalam, mint saisi-fátyol: lehull. Az utolsó kép (borzalma) örök mo- soíytalanságot vés arcomra... Nem bírom soká. Órám szerint két és fél napja állok itt, e talpalatnyi sziklaperemen, s fogódzóm kétségbeesve két kiugró kődarabba. Nincs út: se föl, se le. Itt állok a sötét, dermesztő barlang nyirkos falán. Az órám cinikusan - szinte kiszámolóan - bök felém foszforeszkáló mutatóival. (Hisz bal kezem csuklója épp orrom előtt görcsöl.) Más pozitúra elképzelhetetlen. A mozdulat 225
