Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Novák Valentin: Falon
hajdan (két és fél napja) életet, most halált jelent. Megeshet, ha órámat veszteném (bár ez lehetetlen, mert jelen helyzetemben semmi olyan moccanás nem kivitelezhető', melynek órám elvesztése lenne a következménye), akkor is tudnám az idő' körülbelüli múlását, hisz nyolc óra tíz-tizenkét perc körül, este, megelevenedik a barlang. Vad csapongás, vijjogás, verdesés hallik. Útra kelnek a denevérek. Vacsorázni. Első' nap többször nekem repültek. Talán azért, mert új akadály voltam. Betéve ismerhették a barlangbéli légi utakat. Tudhatták: két szárnycsapás és egy tört-idó'nyi siklás utáni dupla-csavar végén ott a sziklapárkány, így megfelelő' izommunkával, s pontos mozdulatokkal elvitorlázhatnak fölötte anélkül, hogy nekicsapódnának. E rutin baleseteket szült. Belém-ütközést. Ruhámba, hajamba gabalyodást. S ami baleset és ijedelem denevér ultrahanggal „tekintve”, az nekem borzalom: majdnem-odakapás, majdnem-mozdulat: MAJDNEM-HALÁL. Lassan megszoktam e szőrös-bőrös zaklatókat, ám mire végleg közömbösen tűrtem volna, addigra a denevérek is föltérképeztek, bemértek, mint kikerülendő akadályt. Idejében észleltek, s idejében megkezdték az elkerülési-manővereket... Két és fél nap... Mint a pszichológiai kísérlet deszkalapon vízre bocsátott macskája. All, szorong a deszkányi életen. Le nem lép. El nem röpülhet. Csak majdan lelke, mikor elunta a test tehetetlenségét. S ez kívülről úgy fest, hogy szerencsétlen állat utolsót nyivákol, majd merev lábakkal oldalt dőlve belefordul a vízbe... A tűréshatár. Igen. Tűréshatár-kísérlet részese lehetek... Talán még háromszázhatvan foknyi előre haladása a kismutatónak. Vagy háromszázhatvan foknyi előre haladása a nagymutatónak. Vagy a kivilágítatlanul, alattomosan menetelő másodpercmutató köre... Talán az utóbbi lenne jó. Talán az első verzió. Az elsőt az embert éltető hülye remény táplálja. A másodikat a mindenmindegy, s az életcinizmus tartja készenlétben. Percekre győzhet egyik. Percekre a másik... A macskának jobb. Képtelen mérlegelésre. Öntudatlanul dűl a semmibe. Én, az ember, a világ csodája: halálba latolgatom magam... Most halál csábít. A mély öle csalogat. A láthatatlan sziklaélek. A hegyes kövek. Semmi több. Látszólag semmi jobb. Húsz-huszonöt méternyi kaland. Ős-zuha- nás emléke incselkedik. Földre pottyanás. Két lábra állás. Emberré válás. Az evolúció fensége. Ám testem férgesgyümölcs-hullása nem teremtő földre esés lenne. Legföljebb egy testváltás kezdete. Megtalálóm jutalma pedig: tört csontok, zúzódások, vértócsa, agyvelő-ragacs. Bomló burok... Markolom tovább a hideg sziklát. Sőt! Szorítom! Csüngök a hideg kövön, mint kismajom az anyján. Csüngés a létem. Kapaszkodás és ragaszkodás. Ragaszkodás sziklaanyámhoz. Élet-ösztön triumfál. Halálvágy bukik el. Bukik?! Á! Ravaszkásan retirál. Előbb-utóbb Halál őkegyelme a győző. Miért ne játszhatna meghátrá- lósdit?! Élni hagy: csüngök hát... Már nyugodtan tehetem. Denevér többé meg nem ijeszt. Viszketés nem ingerel. Csöpögés nem hergel. Nyugalmam erős és kietlen... Viszketés és zsibbadás: a múlt borzalmai. A lélek kínlódása volt, hogy efféle belülről csipkedéssel mozgásra késztesse csüggedő testem... A vakarással el nem mulasztható viszketés. A mindenhol főitörő viszketés, mi zsibbadásba, nyújtózással meg nem szüntethető zsibbadásba csap át. Hideg emlékek. Akár a csöpögés monoton kísérőzenéje. Csipp-csepp, csipp-csepp, csipp-csepp... Mikor e zsákutcába tévedtem, sokáig meg sem hallottam e tűrhetetlen, s tűrhetetlenségében a legdurvább zajokat is fölülmúló csepegést. Nem hallhattam, hisz mozdulatokat próbálgattam kétségbeesve. A le- és 226
