Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 2. szám - Gángoly Attila: Az utca két vége

ség keresztjével. Azután mégis - fokról fokra, lépésről lépésre - összeszedte magát, s hűvös nyugalom öntötte el tagjait.

Már látta az utca végét.- Jó estét, tiszteletre méltó Liu Cse - köszönt rá a következő szempillantásban egy vidám cérnahang.

A járókelő - alacsony, kövérkés, egészségtől duzzadó ember, aki nem rohant immár, hanem ráérősen rakosgatta lábait, hóna alatt Konfuciusz könyvével - természetes kínai előkelőséggel hajtotta meg felsőtestét a legyezőárus előtt.

Épp esteledett.

Fővesztés

Akutagava Rjúnoszuke emlékének

1.

Eleinte mit sem érzett.

Akard - acélos ragyogásé fáklya - fölemelkedett a magasba, egyre följebb, ott lebegett a délutáni égen, majd lecsapott rá. Nehezen tudta tartani makrancos lovát, s bár félrehajolt, már késő volt... A mennyboltot kettészelő, vakító pengeszál. Alighanem ez volt az utolsó kép, amit a csatából, intő jelként, elméje még elraktározott. Aztán a tudatvesztés fekete kendővel kötötte be szemét, s csupán annyit hallott, hogy a ló nyerítve kirúg alatta. Nem látott már harcosokat, nem látta az óriás termetű, kormos képű szamurájt sem, aki ráemelte kardját. A csatazaj is mérfóldnyi messzeségbe tűnt.

Ekkor eszméletének maradékával, mely csodálatosképp nem enyészett el egészen, érezte, hogy feje kezd leválni a nyakáról. Egy örökkévalóságon át így száguldott megbokrosodott harci ménje hátán a semmibe. Aztán a patadobogás csillapult: az állat már kimerülőfélben volt - végül megállt. Az eszelős vágta után ló és lovasa, mint vérmaszatos szobor tornyosult a pusztában. Mindketten reszkettek az iszonyattól, s patakzott róluk a veríték, mely lecsöpögött a szikkadt rögökre.

Egyszerre csak tompa puffanás hallatszott, amiből Jamamura Szandzsuró megértette, hogy jóvátehetetlenül megszabadult vérző fejétől. Gerincén borzongás suhant végig. A csonka test még imbolygott egy darabig a ló hátán, majd megbillent, és döngve a kemény, repedések szabdalta földre vágódott.

2.

A következő pillanatban Jamamura látása hirtelen kitisztult, de nem a szemével látott már, hisz feje elvándorolt valamerre, hanem a bensejével. Különös, borzalmas érzés volt, mert új látásának fészke mintha a mellkasa kútjában lett volna. Eltartott egynéhány percig, míg megszokta. Akkor fóltápászkodott, s leporolta rongyossá feslett kimonóját.

125