Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Gaál-Kovács Mihály: Eső előtt, eső után; Az adalék; odakint, idebent; feledés (versek)
Az adalék nem kérded régen, mégis elmesélem, szépet álmodtam az éjjel, ami olyan ritkán esik meg, könnyű fákkal, törékeny kövekkel, amik mégis szilárdan állnak pihenő madarakkal, meleg éjszakákkal, szóval, szépet álmodtam ezúttal, arról is, tagadhatatlan, akit magamnak gondoltam valamikor, akit kötél nem szorított, és lám, hogy szárnyalt, könnyű köveken siklott meg át a selymesen csillogó lombokon, ahol más és más madarak mutattak más és más utat, merre visznek a langyos légáramlatok, merre tartanak ők, én merre szálljak nem, mert rossz lenne itt, mint szokott, hanem amiért másutt is szép és olyan tágas az ég és úgy hív, ahogy senki még, úgy rezeg, belül a sejteken a hűvös és idegen mindenség, halk örömmel, hogy ráismertem mégis, miből vagyok és miért, lombok vagyok, ha kérded és kövek, fák, lassan múló éjszakák, szavak, amikkel a fiú, aki voltam óvatosan megsimogatta a lányt, aki voltál, meg a sudár, feszes derekú fűszál, ami harmatra vár, és a hajnal vagyok, harmathozó, töretlen fűszál, könnyen hajló, és az első narancsos csillanás a lány homokszín haján, ahogy rebben és omlik és szétterül fényesen a párnán, a fűben, a köveken, hűsen és nedvesen, amit, ki tudja miért, úgy féltettem akkor, hogy elszorult belé a szívem, ez a régóta pumpáló izomköteg, ami hordja szét most az ereken a múltat, ágat, levelet, harmatcseppet, elegyesen a bennerekedt emlékmaradékkal amiből már kikopott a félelem, régen, a mindennapi rettenet, csak a csend maradt, az a fajta, ismered, ami akkor 120
