Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11-12. szám - Nagy Gábor: Szöveghagyomány és költői hagyaték

szerint: „Ó, én senkit se háborítanék, / Szelíd kísértet volnék én nagyon...” — olvashatjuk Juhász Gyulánál. Pehotnij öniróniája még keserűbb: „Ha feljönnék kísérteni síromból / (Csak levegőzni, mert nyomaszt a föld)”.

A Testamentumban is törekedett Baka a hiteles atmoszféra-teremtésre: erre utal Kirov, Hitler, Zsdanov említése. A kísérteni feljövő halott előtt megelevenedik a huszadik századi történelem minden pokla. Szinte haláltáncot jár(na) előtte a meggyilkoltak és megalázottak serege. Ez nem csupán a pétervári temetkezés elutasításának indoka, hanem afféle halál előtti vízió, a már beavatottak földöntúli eredetű éleslátása.

A zárlatban viszont már lemondóan legyint a beszélő a történelemre. Az utolsó strófa kettős vonatkozású „mindegy”-ében mélységes keserűség rejtőzik; a halálraszántság olyan állapota ez, amely elvet minden reményt, s a feltámadást a század történelmének sarába rántja le, minden értelemtől megfosztva nemcsak a földi, hanem a halál utáni létet is:

Angyalkürt ébreszt vagy az Auróra Agyúszava, mindegy lesz énnekem,

S az is, hogy mennybe szállók vagy pokolra Taszít alá közömbös végzetem.

A zárlat Baudelaire-re is rájátszik22, elég a Himnusz a Szépséghez c. versből idézni: „Ég küld-e vagy pokol, mindegy, minek is kérdem?”, vagy Az utazás zárlatát: „örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe, / csak az Ismeretlen ölén váljon az Új!” (Tóth Árpád fordításai).

A Baka-vers „közömbös” végzete ezzel a várakozással is leszámolt már, s feladatát bevégezte a Testamentum megírásával.

Sztyepan Pehotnij testamentuma ciklus és verseskötet

Baka István az egész XX. század legjelentősebb mítoszát idézte fel Sztyepan Pehotnij verseiben: a kommunizmus utópiáját (és áttételesen mindenféle torz utópiákat) melengető társadalmakét. E téma már-már anakronisztikusán közvetlen jellegét ellensúlyozza a többszörös áttételesség, a kicsinyítő tükör-ként alkalmazott szerepvers a szerepversben, az én megsokszorozása. Ez az átvitel azonban nem csupán az ábrázolás eszköze, hanem az önkifejezés magasrendű és öntörvényű létmódja: jellegzetesen XX. századi létmód, tehát nemcsak az egyén önvédelmi reflexe, de a megmaradást egyedül lehetővé tévő létállapot egy olyan korban, amikor az individuum szabadsága végletesen korlátozott, az erőszak hatalma (és a hatalom erőszaka) által behatárolt.

Individuum és közösség, egyéni és történelmi létezésmód hagyományos problémája fogalmazódik tehát újra - radikálisan nem hagyományos módon, a költészet lehetőségeinek merész kitágításával, irodalmak és művészetek érrendszerének összekapcsolásával teremtve feszültségteli olvasatot.

A század történelmi tablója egyben (ön)portré is. Pehotnij történelmi látásmódja magától értetődően kapcsolódik össze az én önkeresésével, az önmeghatározás, az otthonra-találás mind kétségbeesettebb kísérleteivel. A hazájában idegen, költészetébe s az állati vegetálás állapotába száműzött csavargó költő maszkja mögött ott rejlik Baka István, és az orosz at1043