Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11-12. szám - Tóth Péter: A "Magyar Sapho"

Hogy annak oltárán szent tömjényt hinthetnék:

Boldogabb teremtmény nem lenne nálomnál!

Nagyobb kincsre lelnék ezüstnél, aranynál! - De ám, hol az erő? - hol van a’ tehetség?

Nyomban ijeszt engem a’ Lányi gyengeség.

Csak az az egy lehet érdeme munkámnak,

Hogy én-is akarnék szolgálni Hazámnak. (87.)

Az üzenetváltásokban túlságosan gyakran bizonygatott „szent barátság” akár a gyanúnkat is felkeltheti: nem szövődött-e szerelem a levélváltások és a későbbi találkozások alkalmával? Ez még akkor sem zárható ki, ha tudjuk, hogy Horváth Elek Zs*-hez (azaz Csányi Zsófihoz) fűződő szerelméről is beszámolt Takács Juditnak. A poétria episztoláiban többször szóba került Horváth Elek és Zsófi szerelme:

Tudtam én Zs* hoz mint ég gerjedelmed,

Tudtam azt, melly forrón öleli szerelmed.

Azt-is tudom, hogy ő mint sóhajt éretted,

‘S melly szomorú felhő kóvályog feletted.

De ti állandóúl szeretitek eggymást,

Adjon az ég mentül előbb rátok áldást! (90.)

Horváth József Elek jegyese tragikusan fiatalon hunyt el. Takács Judit az elsők között emlékezett meg róla; egyebek mellett az alábbi sorokat küldte mesterének: Jgen nagy megilletődéssel olvastam kedves Barátom érzékeny leveledet, mellyben ölembe nyögvén panaszidat, kedvesednek szomorú halálát tudtomra adtad. - Érzékeny rész vételemnek eleven bizonyságai voltak forró könnyeim, mellyekkel áldoztam azon Angyal hidegűlt hamvainak. (...) A Kedvesnek halálára írtam verseket-is, mellyeket íme, megküldök; ezzel a’ te jó szívűségedet akartam meghálálni.” (Dukán, Mártius 16.kán 1814.; 110.) Barátjának gyásza részben az ő közvetítésével vált ismertté. Horváth Elekkel ezt követően sem szakadt meg a kapcsolata: Octob. 4én 1815. keltezésű versében Elek menyasszonyát köszöntötte:

[Az egykori jegyesnek, azaz Zsófinak, T. R]

Dicső lelke Bettidbe költözött

‘S a’ mennyei alak ismét kölcsönözött

földi angyallá vála. (...)

Uj élet vár reád; - már a’ bú nem temet Néma jeges ölébe.26

A levélgyűjtemény olvasója csak ritkán bukkan egy-egy költői értékű részletre. Ezek főképp Takács Judit episztoláiban tűnnek fel, mint például ebben az 1812. január 6-án keltezett elégikus hangulatú válaszban:

Bár velem gyászban van az egész természet Mindent elhervadás követett, ‘s enyészet:

A’ patak béfagy ott, kedvére nem folyhat,

Csak a’ halál madár, mi mindent felbolygat... (61 - 62.)

1026