Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám - Szekér Endre: Tóth István: Herbárium
SZEKÉR ENDRE Tóth István: Herbárium Az Erdélyben, Marosvásárhelyen élő Tóth István sokoldalú alkotó-egyéniség: elsődlegesen költő, a Színművészeti és a Tanárképző Főiskola tanára. Különlegesen jelentős műfordító, a latin nyelvű humanisták és a francia (s más) költők tolmácsolója. És közben még drámát és kritikát is ír. Tanári munkájának része irodalomtörténeti munkái, melyeket valószínűleg főleg tanítványainak szánt. Utóbbi verskötete, a Herbárium - ez a füvészenciklopédia versekben - egy eredeti vállalkozás, a Lírai enciklopédia része, amelyben csaknem egyedülálló felfedező útra indult kis- és nagyvilágunkban. Ez a költői búvárkodás talán összefüggésbe hozható saját ókori-középkori műfordításaival, vagy a reneszánsz világ ihletésével, vagy a magyar felvilágosodás erőteljes természetvonzásával, Csokonai Vitéz Mihály és Fazekas Mihály botanizáló, füvészkedő költői világával. Tóth István ebben a verskötetében is valamiféle teljességre törekszik: vállalva a tudomány felé hajló „herbárium”-jelleget, a természeti világ rendszeres és tudományos feltérképezését, határozottan „kiirtva” más típusú, témájú, vonatkozású verseit. Ez a verskötet egységes, mint a szaktudományban pl. a növényrendszertan, ő is csak a fák és a bokrok közt jár, amennyire lehet kizárja a társadalmi zajokat és bajokat, s ebben mintha kicsit Csokonai természeti világában, költői ösvényein járna. De Tóth István Herbáriuma - lírai verseket tartalmaz, nem „tudományos leírásokat”, hanem a valóságos növény bemutatásához mindig hozzáteszi a maga látását, észrevételeit, megfigyeléseit, emlékeit, bölcsességeit. így válik költői-lírai vallomássá minden vers a maga költői herbáriumában: minden levél sorsát, mely a földön fekszik, a magáénak érzi, s ez „legalább olyan súlyos, mint egy ország ügyét védni egy vészes várfalon”. (Előhang) Itt árul el sok mindent a költő a szeretett herbáriumának eredeti líraiságáról, látszólagosan csak leíró-növénytani álrendszerezéséről. Természetes az, hogy a költő szívesen hajol le egy-egy virághoz, őszi falevélhez mint az öreg Arany János, a zajos Pestről kimenekülve a csendesebb városligeti világba, közelebb mindig Nagyszalontához. De Tóth István egy-egy elrejtőző virágban „száműzöttet” lát, amelynek sorsát vállalja, észreveszi egy-egy növény elfelejtett sorsát, magányát, elhagyatottságát, és természetesen az emberi világban gyakori magányt stb. azonosítja azzal. így egységes Tóth István számára az emberi és a természeti világ. „Egyirányú úton” megyünk. És az sem meglepő, ha a természetben meglévő örök körforgás, állandó változás, a tavasz, nyár, ősz, tél áradása, egymásutánja, újraéledése és elmúlása - önkéntelenül a maga hangulatát is érzékelteti. Régebben is, most is ott találjuk néhány vers alatt az évszám mellett a 926
