Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Szekér Endre: Tóth István: Herbárium

színhelyet is: „Somostető”. A szeretett erdélyi táj, a marosvásárhelyi-somos- tetői környezet mindig ott lappang a költő verseiben. A filozofikus szemlélet sem idegen tőle: a rész és az egész problémája, az egyén és a világegyetem egysége, a felszín és a mélység elválasztása, a látszat és a valóság elkülönítése, a születés és a halál szorító pántja, a megváltozhatatlan és a változó világ, a harc és a béke stb. Színek, szagok, illatok, zajok, csendek, mozgás, mozdulatlanság stb. van együtt a Herbáriumban: „Ki közelít e nehéz szaghoz? / Ki látja benne a havazó csendet, / mely sejtjeiden átszövődve, / illatszárnyán bocsát a levegőbe?” (Bodza). Az egész világra lát a költő a virágok, fák láttán: volt kedvesek búcsúzó ujjai (Aranyeső), tétovázó falusi asszony (Bodza), álcázott ellenség (Bogáncs), őseinek harca (Búza) stb. Amikor a Csengőfű vagy Krisztusvére (■Hypericum perforatum) című versében édesanyja hangját hallja meg: „Nézd, folyik a Jézuska vére... / S látom, hogy horzsolt leveled / mint izzad véres cseppeket; / tört vérének dől a sötétje.” S mily különös ez a természeti és egyben nagyon emberi világ. Elkülönül itt a menny és a pokol, a négy elem (föld, víz, ég, tűz), a múlt és a jelen, a lent és fent. A virágok és fák sohasem tudják elrejteni a lírai költő arcát: szívesen tűnődik el az előtte változó lombokon, szeretettel veszi észre a gyöngyvessző szerénységét, ősi hitregék titkát hallja a hársfa suttogásában, a hittel élő ember idézi a Krisztus-arcot és a templom tágas boltívét, fehérségét.

A versek tudományos hátterét azzal is érzékelteti a költő, hogy a versek címe, a növény neve alá mindig odaírja azok latin nevét is. Pl. a Madárcseresznye - Celtis occidentalis, a Nefelejcs - Myosotis silvatica, a Szilfa - Ulmus campestris. Ez a költői törekvés jelzi a magyar és a latin név egymásmellet- tiségét, a maga szabályos és egyszerre szabálytalan költői növényrendszertanát. A pontosság is hozzátartozik ehhez a költői herbáriumhoz: a juhar levelének ötágú csillaga van, lángcsavarszerű, súlytalan a termése. A lósóska fémeszöld levelei ott izzanak a kaszálónál. Az ördögszekeret kis, kékszínű gömbként - mint gonosz szellemet - üldözik a szelek. A nyári viola fehér, piros izzású csillagokként fordul felénk. S közben a legtöbb növényleírás személyes emléket őriz: a nyári violához fűzi édesanyja régi üzenetét, vagy: a szilfa rajzához illeszti a „sokévezredes törvényt” és apja kaszát kalapáló gyerekkori emlékképét.

A műfordító - mint régóta tudjuk Kosztolányitól - mindig „guzsbakötötten táncol”, hiszen ezernyi követelménynek kell (vagy kellene) megfelelnie. Tóth István rengeteget fordított, így „befolyásolták” rejtetten a régi latin mesterek és modern francia költők. Ez a formai sokszínűség érződik ebben a verskötetben is. Itt lappang a klasszikus forma, amott a szonett fegyelme, a harmadiknál pedig „belemagyarázhatunk valamilyen franciás „moderneskedést”. Valójában inkább a klasszikus formát, a fegyelmezettséget szereti a legjobban. S milyen Tóth István stílusa, milyenek a nyelvi eszközei? A Nyugat-nemzedék hű követőjeként igényesen rímel, szívesen él az impresszionista stílus jelzőhasználatával (pl. kéklő csillag), szereti az egymáshoz illeszkedő szavak különös ellentétét, távolságát (pl. havazó csend, sápadó sikoly). A természeti világ ábrázolása készteti a gyakori megszemélyesítésekre, hiszen neki szól a virág, válaszol a falevél. Beszélgetnek, s a költő hozzájuk fordul, válaszuk várja. A monológszerű versek után „párbeszédeket” ír, pl. a bokor és a hóvirág vagy a kökörcsin és a csillag beszélgetését.

927