Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Határ Győző: Szentföld a Föld

a boldogtalan latinok nem ismerhették a ma divatos politikai korrektség rendreutasító szólamait és nem viselkedhettek azok szerint. Nem csinálhattak évszázadokra szóló, kolosszális „Visszakozzt” kohorszaikkal minden egyes hódítás küszöbén, csupán hogy a „politikailag korrekt” eszmék ma éló' - szerkesztőségekben és egyetemeken tenyésző - terrorlegényeinek és -leányainak tetszőén, behízelgően illegjenek-billegjenek e szőrpamat-képű guruk és farmemadrágos virágók egy allegóriát melengetnek keblükben, a „festett egek” allegóriáját, s szörnyen szeretnék, hogy ez a „virtuális freskó” a magas égfelhőtakaró-képemyőjére felvetítve, az idők végezetéig fenyegetőleg fölöttünk maradjon:

a szellem e terrorlegényeiben és -leányaiban a történelem legprimitívebb újraírási viszketege dolgozik: legszívesebben az embertörténelmet in toto, egy mesterhajító ráterítéssel a győztes retiarius hálója alá borítanák, hogy sorra-rendre a rég elporladt, föld alá takarodott hódítókat a „politikai korrektség” döfölő szigonyával fenyegessék.

Irodalomtörténeti visszapillantás 2098-ból

(»sic transit«)

Tisztesség ne essék, szólván - akinek nem inge/szerkója/farmere, ne vegye magára.

Idestova száz éve már. A boldogemlékezetű „ezredforduló” táján, jó félévszázadon át számos költő (költői vagy inkább öntetszelgő, aki a költő szerepkörével téveszti össze magát?) - a Költő Omérvadósága egyebet sem írt, mint sorokba tört prózát

ez a próza néha anti-költőieskedő volt, néha durcás-karcos, néha torok- maró-eredetieskedő, néha lustos-provokatív, mindig hatásvadászó, de többnyire alig egyéb a szürke, langyos, lapos prózánál. Úgy, hogy prózának aligha ment volna el, és a „költészet” rangjára (?) csupán a bizarr vagy annak vélt sorokbatördelés révén emelkedett

üzenetüket/mondanivalójukat (- szexről/drogról/piáról/züllésről/élet- mosladékról, stb.) ezek az (ún.) költők az (ún.) költészet tőgyébe töltötték; mivel az „ezredforduló” boldogemlékű Magyarországán ez volt a Legnagyobb Tőgy - ez a köztiszteletben álló Oriás-Tőgy volt a Legtőgyebb Tőgy: irodalomszopászatot mindenki ezen tanult a járókától a sírig

semminek nem volt akkora „súlya”, semmi nem számított akkora közfigyelemre, mint az, amit - néhány más, komputeres szöveg koca-tipográfiai nyeglesége mellett és publicisztikai génjeit sem felejtve, a költők ezzel az ad nauseam sorokba-tördeléssel állítólag a költészet rangjára emeltek.

volt is ebben a degeszre töltött Országos Legtőgyebb Tőgyben személyes boldogtalanság, szesztestvéri zákány, mazochista frusztrancia, bőséges önsajnálat, bölcseleti mélyengés, vallásnosztalgia, Szovjetunió-vissza- vágyolgás, klitorisz- és péniszbirizgálás, jó adag magához nyúlás, sok-sok rettenthetetlen (rettenthetetlen!) baszomszarpinapicsa meg amit akartok; ugyanakkor az intellektuális igényességet is bejelentve és azt (a Rock887