Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Határ Győző: Szentföld a Föld

muzsika enciklopédikus ismeretével) igazolandó - olykor leöntve sznobé- riával

„versmenése” volt az ezredfordulón — idestova száz éve - ama boldogemlékű Szárazföldi Szigetnek az utódállamok Európájában; ám ezek a „művek” az igazi, eredeti modell prózaversnek, az Egy Évad a Pokolban patinás, preklasszikus, ódon költészetének a bokájáig sem értek

költőik, fiaikban/unokáikban, csupán a XXI. század későközepén kezdtek kijózanodni belőle - ráébredni arra, hogy mit művelnek, akkor, amikor már fulladozni kezdtek a versmenés inflációs óceánján, ahol már csak a nyílt verstenger volt és szemmel többé nem kapaszkodhattak meg a partvonalban, amely lebukott a láthatáron (és mint Stevie Smith-nél - ezek a belefulladok „vidám integetőknek” tűntek a messze távolból lát- csövezők szemében)

ám addigra, „performanszokban”, verstáborozásokon, interneten és antológiákban, sikerült eltéríteniük a közízlést, és már a közolvasótábor is, az egyetemi közprofesszorok félrevezető haditánca láttán azt hihette róluk, hogy ők a költők és ilyen a költészet

dédunokáikban kezdtek ráeszmélni a valóra és akkor mondhatták volna el magukról e költőfejedelmek, néhai Őmérvadóságaik, ha még éltek volna - Moliére Úrhatnám Polgárával szólva:

II y a plus de quarante ans que je dis de la prose sans que j’en süsse rien.” (Le Bourgeois Gentilhomme, II. 2.)

Utópiák alkonya

A múltból való szervült kibutulásunk logikus és katasztrofális ellenpárja: belehabarodásunk egy elképzelt jövőképbe

elképzelésünket a jövőről alaptalanul „biztosra vesszük” - és belehabarodunk

jövőbe néző látóhályogunk ez; szemünket erőltetve - mintegy „hályogon” keresztül - látni véljük a jövőt; vagy inkább futurológiái képalkotásunk melléfogásait; ráadásul „programadásunkat” is erőszakoljuk - minek sírunkra állított sztélénkén, emlékezetünk viseli szégyenbélyegét. Jó két évszázada dühöng az utópiák divatja

kötelezőleg elfogadtatni az utókorral miért is jutott volna eszünkbe - megálmodóik ezt természetesnek vették. Egyre-másra tervelték-álmodták eszményi államaikat. E tervek, ha Üdvözítőink (vagy megszállottjaik az utódlásban) a megragadottság állapotában nekiláttak valóra váltásuknak, rövidebb-hosszabb idő után rendre összeomlottak

a diadalíves látszat-kulisszák mögött mennél tovább tartott a lassított belső összeomlás, annál beláthatatlanabb volt a romtenger, amely maga alá temette a foglyul ejtett nemzedéket

utópistáink minderről nem tehettek; ők, a látóhályogon keresztül csak ezt látták, ennyit láttak. Ámde félrefogásuk lényege nem az volt, amit láttak; hanem az, amit egyáltalán nem láttak - lévén, hogy képzeletviláguk odáig nem terjedt (ne ítéljük meg keményen őket, hogy meg ne ítéltessünk: mi se volnánk különbek).

Ha sorolni kezdjük, alig győzzük lajstromba foglalni

888