Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1. szám - Fábián László: Két könyvről - összecsengésekkel
Hogyan őrizzük az igét? Gyanúm szerint kissé meglepődik az olvasó, amikor kezébe veszi a Szlovéniai magyar költők antológiáját, ezt a mély, berlinikék könyvet finom-ezüst betűivel, ékítményeivel, amely az Igét őrizve sokatmondó címet viseli. Meglepődik, mivel ilyen elegáns, szép könyv manapság ritka; úgy tetszik, korántsem csak a belbecs csúszott alább a könyvkiadásban, a küllem is sejteti a megváltozott körülményeket. A cím - közvetlenül - a nemrég korán elhunyt Szúnyogh Sándor verseimét veszi kölcsön, de már ott is kölcsönvétel - Szilágyi Domokostól. Mindenesetre program manifesztálódik ebben a címben, noha aligha csak nyelvi igény, minden bizonnyal a kisebbségi létben a fönnmaradás óhajtása is. Ez pedig - bizonyos értelemben - árulkodik ennek a költészetnek a karakteréről, amennyiben egyféle tematika túlsúlyára utal. Jelesül azt mondva ki, hogy a költészet nem önmagáért való, de közéleti-társadalmi gondok hordozója, miként története során olyan gyakran az egyetemes magyar költészet. A szlovéniai magyar költő általános közérzete - úgy tetszik - többet kíván a nyelv megőrzésénél, ő az igét”, tehát a szellemet kívánja biztonságban látni. Természetszerűleg versben, versek által. Nem vitás; ez a nehezebb, a bonyolultabb föladat. Kimondani az igazságot inkább bátorság kérdése, éleslátásé, versbe foglalni azonban, költői mondandóvá érlelni tehetségé. Na meg szakmai fólkészültségé, amiről mostanában gyakran megfeledkezünk, pedig a költészet mesterség is. A megkülönböztetést föltétlenül abban az értelemben használom, hogy a vers versjellegét mindenképpen a forma adja, mondandójának milyensége - verstani értelemben nem differentia specificája. Éppen az egész kötet címadó versére utalnék, amely a szép indító gondolatot: Igét őrizve táncot lejt körülöttem a halál.- triviális egyértelműséggel engedi át a kor pillanatnyi plakát-igazságainak és süllyeszti faliújság-agitkává a megkapó sorokat. Ugyanakkor azonban dehogyis állítanám, hogy Szúnyogh Sándor ismeri félre leginkább a költészet természetrajzát, éppen ő, aki a legegyszerűbb sorokba is megkapó és drámai groteszkséget képes belevinni - Idegen arcokon keressük a mosolyt; felnyergelem nem létező paripám stb. -, vagy aki a kötet egyik legérdekesebb, legkiér- leltebb versét írta, a Szerencsés végzet című különös anti-idillt - jelezve, hogy milyen meghökkentő fénytörések kísértenek ebben a latinos maradványú tájban. De a szlovéniai magyar költészet jóval korábbról datálódik, mint Szúnyogh munkássága; VIaj Lajos (1904-1966) nevéhez kötődik, őt aposztrofálja a szerkesztő ,p táj első költőjeként”. Vlaj a 30-as években az igencsak igényes, Szenteleky Kornél által indított vajdasági Kalangyában is publikál, és ahogyan egy neki szánt versből kiolvashatjuk, Illyés Gyulát tekintette példaképének. Sajnos, azonban aligha gondolta végig következetesen a Babits és Kosztolányi formaeszményét követő anyaországi poéta költészetét, ugyanis egész versek buknak meg a megformálás elhanyagoltságán, miként rögvest az Illyés Gyulának címzett is. Dicséretére mondhatjuk viszont, hogy a kötöt93
