Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1. szám - Fábián László: Két könyvről - összecsengésekkel
tebb formák (pl. szonett) vonzásába kerülve rádöbbent verstani fogyatékosságaira és tudatosabb formaadással közelített témáihoz, jóllehet, a túlírás ilyenkor is kísértette. A réthatári cser alatt című verse csinos rímek egész sorával tanúsítja Vlaj készségét a vers megcsinálására. Ha valamit, ezt mindenképpen érdemes lett volna kisebbségi sorstársainak testamentumából átvenniük. Ám alig-alig történt meg. A csaknem hetven esztendős Varga József például a lendvai irodalmi folyóirat, a Muratáj fő'- és felelős szerkesztője. Az életrajz rövid közlése szerint költőként tartják számon. Joggal tarthatunk tőle, hogy verses publikációi éppen ezt a címét veszélyeztetik a leginkább. Ő az, aki ebben a kötetben legegyértelműbben mutatja a szándék és a megvalósítás közötti óriási különbséget, mondhatni: szakadékot. Eszünk ágában sincs kétségbe vonni mondandójának őszinteségét, legföljebb közhelyes voltán csóváljuk fejünket, amely aztán erőteljes és tiltakozó rázogatásba megy át - látva poétikai ügyetlenkedését, jóllehet, elég nehéz ezeket szétválasztani - találomra az idézet - olyan két sor láttán, mint Élj jogoddal hős Árpád-ivadék! Nem látod, hogy gyérül a Maradék? hogy olyan derekas képzavarokról ne is szóljunk, mint láttam az erényt bitófán égni. Rozsmán Erzsébet „munkásköltőt” a szerkesztői szűkkeblűség megmentette a hasonló neheztelésektől, de fölhasznált két darabját is kifogások sora illethetné. Szerencsénkre, az olvasó szerencséjére a kötet gerincét mégsem ezek a dilettantizmus vidékén fogant klapanciák jelentik. Azokat a közléseket látjuk szívesen, amelyek ugyancsak vállalják a kisebbségi sors gondjainak kimondását, ám ezt meggyőzőbb költői eszközökkel teszik, képesek megjeleníteni mondandójukat oly módon, hogy a verstani hiteltelenség veszélye fenyegetné őket. Legkivált Báti Zsuzsa, Bence Lajos (aki egyébként a kötet szerkesztője is) és talán Z. Csuka Judit az, aki „nem vette hiába a vers szavát”, hogy egy Halász Albert-vers figyelmeztetését vegyük kölcsön. Z. Csuka Judit meghökkentően jól érzékel egy különös, prózainak és esszéisztikusnak álcázott versmodort, amelyben esetenként már-már fölszabadult mozgásra is képes. A nyelvi szimplifikálás veszélye azonban ilyenkor jelentősen megnő, kivételes ízlésre, rutinra van szükség ahhoz, hogy a csapdákat ki lehessen kerülni. Ebből azonban legalább kínálkozik valami markáns személyesség: a továbbépülés kecsegtető záloga. Báti Zsuzsa márcsak koránál fogva is (hatvan esztendős) jóval érettebb költő, az említett szakmai fogásoknak birtokosa. 0 az, „akit lépre csalt a ratio”, aki tudatosan képes költői énjével szembenézni olyannyira, hogy még a szentenciát is kimondja: mindenki törődjön a maga versével. Ami, persze, semmiképpen nem bezárulás, mégcsak nem is befelé fordulás, ám kétségtelenül valami más igény, noha mégiscsak a ráció felől. A prózaiság költői programja fogalmazódik meg Bence Lajos verseiben is, és ezt korántsem a szabadvers egyértelmű preferálása mondatja velünk. (O az, aki még a szonettet is belepróbálja ebbe a szabadságba.) Sokkal inkább az 94
