Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Fábián László: Két könyvről - összecsengésekkel

népeknek a sorsa iránt, mennyire mániákusan ragaszkodik az orosz medve cirógatásához, ehhez az egyre fölöslegesebb vasárnapi programhoz.

Jávorszky ezúttal sem történelmet ír; „esszék, jegyzetek” - jelzi műfaját a cím alatti megjelölés. Mégis, az esszék inkább az itt élű népek (és korántsem csak a még államképző népekről van szó) sorsfordulóihoz, a sorsfordulók tanulságaihoz, és bizonyos fajta józan prognosztizáláshoz kötődnek, míg a jegyzetek - mondhatni - színes adalékok az esszékben vázoltakhoz - kulturális, etnográfiai vagy - uram bocsá’ - már-már turisztikai apropók szerint. A szerző idézi a jelentékeny észt író, Jaan Kross gondolatát, miszerint „a balti országoknak belülről kell a magukévá tenniük Európát, vagy újból ki kell alakítaniuk Skandinávia-orientáltságukat, vagyis azt, amit hatvan évvel ezelőtt Baltoskandinávia-orientáció néven több kiváló elménk képviselt”. Az idézet pontosan tükrözi Jávorszky álláspontját is, noha sietve kiegészíti a polgárosodás igényével, hiszen a szovjeturalom mindenek előtt a polgárságot számolta föl (fizikai értelemben is). Ebben a gondolatsorban - magától értetődően - tükröződik az a Nyugat iránti csalódottság, amelyről már esett szó, de tükröződik az a tapasztalatsor is, amelyet a szerző - utaltunk rá - 1991-es könyvében dolgozott föl. Hogy ezeknek a vektoroknak aztán valóban a Baltoskandináv-orientáció lenne-e az eredőjük, azt bizonyossággal nehéz volna állítani. Elegendő csupán^ a gazdasági helyzet, az intézményesség különbségeire utalnunk, ámbár Észtország lendülete kecsegtetőnek látszik. Ugyanakkor a katonai bizonytalanság-érzet aligha csökkenne ebben az orosz testközelségben; a medve lihegése, büzhödt párája átérződik a határokon. A legfőbb gond, hogy valamilyen módon korlátozni lehet-e a fehér és vörös cárok étvágyát, vagy a Nyugat inkább beáldozza rendre a békesség fejébe követelt szűzlányokat.

Jávorszky meggyőző árnyalással mutat rá a kérdések sokaságára, azok bonyolultságára. Nevezetesen arra is, miként vált a baltikumi finnség (az in- kerik) sorsa egyre bizonytalanabbá az anyaország .hajlékony” politikája folytán abban az időben, amikor a szklerotikus Brezsnyev gátlástalanul csókolgatta szájon Kekkonen elnököt anélkül, hogy valaha is fölfogta volna, ezúttal nem éppen kommunista testvéréről van szó. A finn politika ugyanis önnön mentségeit keresve szinte föláldozta az oroszországi finnséget is, és az oroszoknak többé ottokuusinenekre sem volt szükségük. Persze, legyünk igazságosak, a finnek is pontosan tudták, egy orosz konfrontáció esetén a Nyugat őket sem venné védelmébe; csak Ronald Reagan döbbent rá, hogy a bolsevizmus mindörökre a pokol fenekére küldhető, és hagyott föl a leereszkedő kokettálásokkal. Pedig hát még Szovjetunió sem volt, még sehol az ex- panzionált világforradalom, amikor már Oroszország egyre nyugatabbra (és - persze - délebbre) tolja ki ,határait” - érdekeinek védelmében, úgymond. Ugyan ki törődnék itt olyan apróságokkal, hogy azok a földek más népeké, hogy itt ártatlan nemzetek érdekei sérülnek? Az erő (amely ugyan Csuzimánál megroppant) egyelőre szavatolja a legbrutálisabb megoldásokat is. Megrázó, ahogyan Jávorszky - például - a livek tragédiáját egyetlen kép köré tömöríti. Vendéglátás egy asztalnál, amelyet - így a szerző - egy nemzet ül körül, ő pedig egy egész nemzettel ráz kezet. Hát ennyi maradt egy hajdani nagy népből! A memento: a halászok kettéfűrészelt csónakjai, nehogy kifuthassanak a vizekre. Ezt hozta Lettországnak (és a liveknek) az 1940-es szovjet bevonulás.

91