Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - SZEMELVÉNYEK A MAI BOLGÁR IRODALOMBÓL - Beszédes Attila: Újvidéki napló II.
zsebemből egy kis gombolyag grafitszálat, abból a grafitbombából, amellyel a NATO megbénította az ország áramellátását. (Édesapám kapta az egyik barátjától, aki az elektromos műveknél dolgozik.) Mindketten alaposan megvizsgáltuk a grafitot, amely leginkább a durvább, műanyagszálas gyapjúhoz hasonlított. Ezüstös színe volt, egyik része még gombolyagban volt, és úgy ragadt a ruhámhoz, mint a bogáncs. Szinte úgy kellett elzárni a zacskóba, hogy ne rosszalkodjon tovább. Újvidékf 1999. 05 23. A HÁBORÚ 61. NAPJA Nagyokat mérgeló'dtem az elmúlt egy-két napban, hiszen a tíz nap alatt, amíg távol voltam, szinte nem is volt áramkorlátozás, aztán ahogy hazajöttem robbant egy bomba, és minden szenvedés kezdődik élőiről. Nem tudom, de engem nagyon idegesít, ha nincs áram. Épp elkezdek valamit csinálni, aztán elmegy. Ha nincs, soha se lehet tudni, meddig lesz, ha van, nem lehet tudni, mikor veszik el újra. így semmit nem lehet előre tervezni, és persze csinálni se. - De bár az idő lenne szép! - mondogatom mérgesen kerül-fordul. Pedig én valamikor szerettem a nyári záporokat. Most viszont már mintha mindenre allergiás lennék, ami az égből jön. De végül is ez is logikus, mert az ember már nem is lehet tisztában, hogy mikor zörög az ég és mikor bombáznak. És ezek a dolgok már nyilván keverednek is az utóbbi időben, nem lehet őket különválasztani. - Ne zsörtölődj kerül-fordul! Úgy sem érsz el vele semmit! - mondják erre a családban, de hiába. Amikor nincs áram, de szép az idő, akkor rögtön el is megyek sétálni. Viszont az utcákon is elszomorít a látvány. A tömbházakból az emberek 70%-a kint ül az utcán az épület bejáratában, a virágoskertben, sőt az aszfalton is, és unatkoznak, bámulnak a semmibe. Még most is persze van megbeszélnivaló, de már senki se csodálkozik a megdöbbentő híreken, nem atraktívak, megszoktuk, sőt meguntuk őket. Dolgozni nem kell, nem lehet, így unatkozunk. És mivel nincs áram, rendszeres jelenséggé vált az is, hogy a tömbházak lakói kint az utcán raknak nagy közös tüzet, rá fémrácsot, ott közösen főzik meg a ebédet, kávét, és ott is fogyasztják el, tábori körülmények között... Ez szintén arra emlékeztet, mintha a középkorban lennénk. Aztán amikor beesteledik, az ember megpróbálja telefonon felhívni az ismerőseit, ami általában nem sikerül, meghallgatja az elemes rádión a híreket, szívja magába a petróleum fojtogató bűzét és szomorkodik. Ma ünnep van, pünkösd, ezért édesanyám a tegnapi napot szinte teljes egészében azzal töltötte, hogy megfőzze mára az ünnepi ebédet. Talán mondanom se kell, mennyire nehéz volt ezt kivitelezni, amikor tegnap alig volt áram és víz. De a krémes is valahogy elkészült. Este már ott volt a folyosón az egyik asztalon. Én meg éppen mentem el mellette a szobámba lefeküdni a nagy néma sötétségbe. - Ugye, nem kezdjük meg bánatunkban még ma ezt a szegény kalácsot? - kérdeztem ekkor anyámtól, amire ő a következőképpen válaszolt: - Sajnos úgy néz ki, hogy holnap is lesz épp elég okunk (bánatunk) kalácsot enni! - mondta. És e szomorú megállapítással én is teljes egészében egyetértettem. 843
