Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - SZEMELVÉNYEK A MAI BOLGÁR IRODALOMBÓL - Beszédes Attila: Újvidéki napló II.
szerint azt is elhiszem, hogy a nagyhatalmak ipari fölényt szeretnének itt elérni. Persze én is honnét tudnám, mi az igazság? És az igazság valószínűleg nem is olyan egyértelmű, hanem összetett. Újvidék, 1999. 04. 22. A HÁBORÚ 30. NAPJA Bevallom, már néhány napja nem írtam. Nem azért, mert nem lett volna mit, de rövid időre sikerült (részben) távol tartanom magam az eseményektől, aminek itt csak örülni lehet, és ehhez igen nagy ügyességre van szükség, mert egymást érik a hírek (minden nap megdöbbentőek), a bombák... Ma a mozgássérült egyesületünk szervezésében voltunk ebéden egy étteremben. Én nem igazán tudom felfogni azt a logikát, hogy szinte az utolsó pénzünket is elköltjük egy nagy zabára, piára, amikor nem lehet tudni, hogy mit fogunk enni holnap, de itt ebben az országban már régen nem a logika érvényesül. Úgy látom, most már itt nem a múlt a fontos, végképp nem a jövő, hanem szinte kizárólag csak a jelen. Itt már szerintem senki nem mer igazából rágondolni, hogy milyen lesz a jövőnk, de azt már sejteni lehet, hogy nem lesz valami rózsás, még akkor sem, ha mindez ma bevégzó'dne. Hogy lehet pl. elhinni azt, hogy a lerombolt hidak, gyárak helyett sokkal szebb hidakat és gyárakat fogunk felépíteni, saját erőnkből, amikor a meglevőkkel, a bombázás előtt sem volt jó az életünk. Viszont azt is nehezen lehet elképzelni, hogy az itteni nép egyhamar beengedi a külföldi tőkét, vállalatokat, hogy itt felvirágoztassa a gazdaságot. Egyébként már emlegetik a jegyrendszert, amelyben meg lesz határozva mindenből a napi adag, a társadalmi munkát, amelyben a városiak fogják kaszálni a búzát, a parasztoktól elveszik a termékeket. Nehéz ezt a szocialista, kommunista, második világháborút követő országépítési stratégiát elképzelni a mai világban. Tehát inkább ne gondoljunk rá, együnk, mulatozzunk, amíg lehet, aztán elmehetünk a háborúba, hősiesen meg is halhatunk akár, hiszen nincs már mit veszítenünk! No, de én erről az ebédről akartam mondani egy-két szót. A társaságot, amely ott volt, már legalább 10 éve ismerem, meglehetősen jól: szinte mindenkinek ismerem a családját, mindenkinél voltam otthon. Az összetételt tekintve azt lehet mondani, hogy élethűen tükrözi a vajdasági átlagot, minden szempontból. A nemzeti hovatartozás itt kb. ilyen volt: 10% magyar, 10% ruszin, szlovák, román. 80% szerb. Műveltség szempontjából a kép durván ilyen: 90% középiskola, 10% egyetemi végzettség. Megmondom őszintén, nem nagy kedvvel mentem, viszont meglehetősen kíváncsi voltam az emberek állapotára, közérzetére, hozzáállására a háborúhoz. Egy percig sem gondoltam, hogy kedélyesen fogunk ücsörögni, viccelődni, és ez be is igazolódott. Két tolókocsis mozgássérült - a kb. 40 közül - eredeti háborús mintás mellényben jelent meg.- Van énnekem géppuskám és pisztolyom is! Én is akarom védeni a hazát! - dicsekedett az egyik, amire aztán szinte kórusban válaszoltak a többiek:- Nekem is van, nekem is van! Az egész rendezvény azzal kezdődött, hogy felolvastak egy levelet, amelyben Szerbia mozgássérültjei támogatják Milosevics elnököt az önfeláldozó har824
