Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - SZEMELVÉNYEK A MAI BOLGÁR IRODALOMBÓL - Beszédes Attila: Újvidéki napló II.
cáért, és amelyben nagyon sajnálják azt, hogy személyesen, fegyverrel a kezükben nem vehetnek részt a koszovói harcokban, elítélik a NATO agresz- szort. Az „ünnepi beszédet” valóságos tapsvihar követte. Őszintén tapsolt a jelenlevők zöme, ószintén sajnálták azt, hogy nem harcolhatnak lent, mert bizony a legtöbben olyan állapotban vannak, hogy készek lennének holnap meghalni a háborúban. Aztán elkezdődött a „buli”, előkerültek a pálinkás üvegek, és persze kinyíltak a szelepek, beindultak a nagy „beszélgetések”. Csöndös hangot szinte nem is lehetett hallani. Az emberek zöme valójában nem is vitázott, hanem csak hangosan magyarázta, támogatta a már az előbb említett nyilatkozatot. A 40 ember közül egyedül egy szerb ember nem gondolkodott úgy, ahogy a többiek, (rajtam kívül) ő volt az egyedüli, aki megpróbált a hivatalos állami és a nyugati vélemények között kialakítani egy nem elvakult, higgadtabb, nem egyértelmű álláspontot. Ő is viszonylag hangosan mondogatta a véleményét, pl. azt, hogy ő elhiszi azt, hogy a szerbek Koszovóban ölik az embereket, hogy tuc(ja azt, hogy a tv hazudik, hiszen be lett mutatva, hogy a hidakat minden este védik, közben a kezdetektől kezdve senki fel nem merészkedett testével védeni a hidat... Az ellenvetések persze hiánytalanul megérkeztek, meg se várták, hogy a másik végigmondja, mindenki mondta a sajátját.- Te egy ló vagy! Hülye ló! És még te mondod magadat patriótának! - üvöltöttek rá. Aztán a végén már addig fajult a dolog, hogy az egyik megpróbálta neki megtiltani, hogy beszéljen:- Ha még egy szót szólsz, előveszem a pisztolyomat és lelőlek! - mondta neki az egyik, de aztán a végén nem lett belőle semmi, Pedig képes lett volna lőni; még ha többéves jó szerb barátjáról is van szó! Én persze egész idő alatt megpróbáltam bölcsen hallgatni a sarokban. Többször is megpróbáltak provokálni, pl. ilyesmivel:- Te magyar, mit szólsz ehhez? - kérdezték. De én nem voltam hajlandó vitába szállni, mert ha a saját szerb testvérüket készek lettek volna, ha nem is megölni, de megverni egészen biztos, akkor mire lettek volna képesek velem szemben?! Pedig lett volna nekem is mit mondanom. Mert tudni kell azt, hogy ameny- nyiben nekem egy napon el kell majd hagynom ezt az országot, azt nem önszántamból fogom tenni, hanem éppen őmiattuk. Nekem kell összehúznom magamat minden beszélgetésben, minden téren már 10 éve csak azért, mert magyar vagyok, pedig az őseim maradványai legalább 500 évre visszamenően megtalálhatóak a vajdasági temetőkben! Egyáltalán nem könnyű új életet kezdeni 30 éves fejjel, új barátokat, új kapcsolatokat találni. Egyáltalán nincsen kedvem költözni! És már valószínűleg eddig is többet veszítettem, mint ők, hiszen már 10 éve szivárognak el a barátaim, rokonaim az országból, és .már a 80%-a régen távol van. De nem egy helyen, hogy tudnék hová szökni, hanem szerteszét a világban, és a régi egység már soha többé nem fog újra összeállni! A szerbek legalább együtt öregszenek meg a barátaikkal, akikkel felnőttek. (Vagy együtt halnak meg a harcmezőn.) Tudni kell azt, hogy valamikor az ilyen összejöveteleken fel sem merült ilyen téma, jól is éreztem magam ott, most viszont bizony végtelenül idegen825
