Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Chak István: Színeház
Hogy csinálta, mint csinálta, nem tudom, de én a próbáin soha nem unatkoztam.- Egy Máriáss-portré*, pontosabban bronz domborműve alatt ülünk a JBal négyes páholyában a Színészház alatti Csopaki borozó egyik szegletében, melyet egykori barátok, tisztelők, kollégák alakítottak ki azzal a nem titkolt céllal, hogy a kegyeleti borok öblögetésére eztán alkalmas hely találtassék. Ha jól számolom, neked még volt alkalmad vele játszani.- Én, sajnos, elég későn ismertem meg. Egy olyan régivágású úriember volt, amely fajta már nem létezik. Hajói meggondolom, nem is volt olyan idős. Egyidős, vagy majdnem egyidős Gábor Miklóssal, csak ő mintha öregen született volna. Leültünk néha beszélgetni - csodálatos volt az öreg! -, ismerte a görögöt, a latint. De nem csak én szerettem, hanem mindenki. Ruszt Jóska, mint egy hímes tojásra, úgy vigyázott rá! Amikor ki szokott jönni sétálgatni a folyosóra, olyan jókat tudtak beszélgetni apámmal... Amikor megjött az öreg -már akkor játszott a Szomszédokban -, apám úgy nézett rá, mint egy Istenre! Képzeld el - apám is nagy beteg volt, rákos - mikor Jozsó bácsi meghalt, nem mertem megmondani apámnak, mert mindig úgy szokta emlegetni „hogy van a kis öreg színészbarátom?” Hogy miről tudtak beszélni, azt nem tudom - apám cipész volt -, csak azt láttam, hogy együtt sétáltak le-fel a folyosón. Hozzáteszem, apám nagyothalló volt... Egyszer játszottunk együtt, az Egmontban. Na, pl. a színészi fegyelem: alig tudott felmászni a trónra, de ott ült, soha nem nyűglődött, hogy hány óra van. Már én ideges voltam, mert Jóska addig próbált, ameddig akart, de ő soha nem szólt, hogy „na, mi lesz már” sőt, egyszer rászólt Simi bácsira: pszt, le fog tolni minket a Jóska! - és ült tovább. Kár, hogy nem tudtam vele többet játszani.- Hogy érzed magad a társulatnál?- Eddig színházon belül az igazgató, a kollegák elismerését mindig megkaptam valahogy. A kollégák szeretetét is érzem. Nem véletlen ez a „Gyuri bácsi” sem. Ahogy indult: Ignácnak** van egy ilyen szokása, bácsizik, s ahogy jöttek a gyerekek, tényleg azt hitték, hogy olyan idős vagyok. Az egyik része tegez, a másik nem mer a mai napig sem, de a Gyuri bácsit mindenki oda teszi. Már az igazgató, meg a rendező is csak úgy szólít: Gyuri bácsi, most menj egy kicsit arra, stb. Már az első években megkaptam a Forgács-gyűrűt, amit annak idején csak színészeknek adtak. De úgy elvártam volna, mondjuk az első tíz év után, egy kézfogás erejéig, hogy a város részéről valaki azt mondja, köszönjük, hogy itt van. Lásd, Kőszeg. Na, ez hiányzik, a gesztus. Hát erre jött most Győrben ez az elismerés, ami messze nem arról szól, hogy Gyuri bácsit mennyire szeretjük, mert jó bácsi, hanem ezt tényleg a szakmától kaptam, mondhatni, szinte idegen emberektől.- Tehát Az arany ára jól sikerült, Kurázsi mama viszont utazik még Cividáléba is. Mesélj egy kicsit erről az előadásról is!- Ott... Látod, ezt megint nem értem! Ott megint reménykedtem abban, hogy legalább Kati*** kap egy díjat, de nem. Namost, itt mi volt a baj? Ő ezért az alakításért Pesten már kapott egyet. De mi köze egyiknek a másikhoz? * Béres János szobrászművész alkotása ** Farkas Ignác színművész, Jászai-díjas *** Egri Kati színművész, jászai-díjas 782
