Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Beszédes Attila: Újvidéki napló
ÍROTTKŐ STÚDIÓ XXII CSONGVAI ÉVA Nyelvészet és identitás A nyelvrokonság és nemzeti* tudat kialakulásának egy sajátos időpillanatát veszi számba ez a tanulmánykötet1 ami a honfoglalás problémakörét a nyelvészet eszközeivel vizsgálja. A könyvben felvetett kérdéseknek azon mozzanatait veszem számba, ami a történeti nyelvtudomány eredményei kapcsán, azaz a magyar nyelvtörténeti kutatásokkal összefüggésben a magyarság identitásproblémájának nyelvi jellegzetességeire irányítja figyelmünket. Majd ezt követően a nyelvtörténeti korszakolásnak, a különböző nyelvek hatásainak tényezőit veszem sorra (nyelvrokonság), amelyek egymástól részben eltérőek, mégis egészében az identitásprobléma összefüggésébe helyezhetők. Ezzel kívánom jelezni annak a markáns véleménynek tágabb kontextusba helyezhető jelentőségét, amit Benkő Lóránd programadó tanulmányában kifejtett. A probléma Benkő Lóránd abból a jól körvonalazott és elfogadható kündulópontból indítja elemzését, hogy a magyar nyelvtörténet korai, Árpád-kori belső sajátosságai jórészt ismertek (fonológia, morfológia, szókincs, mondatszerkesztés stb.). Azonban a külső történet kérdései, a nyelv és az azt beszélők kapcsolata - mondhatnánk úgy is, hogy egy sajátosan történeti-szociolingvisztikai aspektus, számos mozzanata még feltáratlan. Ennek két dimenziója fontos: az egyik a honfoglalás idején élő magyarság társadalmitörténeti valóságának tartalma, a másik pedig a nyelv valóságtartalmat megőrző és felhalmozó jellegéből adódik, és így előtérbe helyezi a honfoglalás előtti idők nyelvi kapcsolatainak problémáit. Ebből adódóan az alapkérdés a „váltó" időszak meghatározása (Benkő kifejezése), amelytől kezdve a legközelebbi rokonságtól is elszakadva saját életet kezd élni a nyelv. S ehhez kapcsolódik a hipotézis is: „... az a magyar nyelv, amelyet őseink a honfoglalással a Kárpát-medencébe hoztak, már akkor is rendkívül nagy szerkezeti távolságban állt a rekonstruálható ugor alapnyelvtől, vele a megértés egyetlen tényleges elemét sem tartalmazta. Ennél összehasonlíthatatlanul kisebb a különbség honfoglaló őseink nyelve és a mai magyar nyelv között. Ez a körülmény azt jelzi, hogy a magyar nyelv - és vele együtt az e nyelvet hordozó, beszélő társadalom - a honfoglalás előtt jóval nagyobb időt élt meg önállóságban, mint azóta máig: minden közben ható gyorsító és differenciáló, illetőleg lassító és integráló nyelvi tényezőt is beleszámítva az előbbi legalább duplája volt az utóbbinak."2 Ennek tükrében magától értetődőnek tekinti szerzőnk, hogy honfoglaló őseink már két évezred óta magyarnak tekinthető nyelvvel rendelkeztek. S a konklúzió is - mint majd látni fogjuk - specifikus probléma-összefüggéseket hoz mozgásba. Az, hogy az európai összehasonlítást tekintetbe véve a honfoglalás kori magyar nyelv az egyike azoknak a legrégibb idők óta önálló európai nyelveknek, amelyek máig is fönnmaradtak (nagyobb időtávlatúként, mint Európa legtöbb indoeurópai nyelve vagy az uráli-finnugor nyelvek többsége), magával hozza, hogy olyasféle „ősnyelvként" tételezzük, mint az örményt vagy az albánt. De a módszertani megfontolások is fontosak, mert mindezek tükrében a magyar nép őstörténete nem mosható, nem keverhető össze az uráli-finn ugor vagy az ugor nyelvek és népek őstörténetével.
