Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Beszédes Attila: Újvidéki napló
ÍROTTKŐ STÚDIÓ XVIII Gyakran fokozza le önmagát középszerű kispolgárrá, aki részese kivételes pillanatoknak, de ő saját maga nem képes hasonló nagyvonalú megnyilvánulásokra, s fájlalja, hogy hiányzik belőle a magától értetődő dekadencia. Tényként kezeli, hogy barátai - eltekintve talán Jánostól - mind kiválóbbak nála, és nem engedtek a való világ kísértésének, hogy a társadalom hasznos polgáraivá képezzék ki magukat oly módon, hogy feladják ifjúkori szabadságukat. Mindezek ellenére Mihály mégis teljes jogú tagja a társaságnak, fontos feladatot osztottak rá, az örök áldozat szerepét. „Engem lehetett legjobban megmérgezni és olajba főzni. Sokszor én csak a tömeg voltam, amely Rettenetes Iván kegyetlenkedésének áldozatául esik, és egymás után huszonötször kellett hörögnöm, és meghalnom, különböző módokon. Különösen a hörgési technikámnak volt nagy sikere."2 A dekadensek ezt a fajta tehetséget Mihályban nagyra értékelték, ő viszont nem tartotta különösebben sokra ezt a tálentumát, hiszen a happy end-ekró'l így sorra lecsúszott. Mihály mégis misztikum hordozó, hiszen Szerb Antal megajándékozta ó't az örvény jelenségével, mely segítette abban, hogy Tamás felismerje ó't, és az Ulpius-eszme hordozójává válhasson. Az ifjúság már önmagában is feldolgozhatatlan jelenség, amit túlélünk, de nem biztos, hogy.túl tudjuk tenni magunkat rajta, főleg akkor nem, ha ebben az időszakban találat éri a titok-pontunkat, a misztikacsigolyánkat. Mihály akkor, az Ulpius-ház- ban megtalálta azt a hangulatot, ami miatt a régi épületek is vonzották. Teljességben élt, hisz Ulpiusékra mindig lehetett számítani abban, hogy a csoda nap mint nap megismétlődik. A vég azonban megmutatta magát, ahogy komolyodni kezdtek a társaság halálközeli élményei, Mihály annál inkább lépett ki belőle és emiatt árulónak érezte tetteit. „Sajnálod, hogy levágtunk? - kérdeztem, most már én is némi lelkiismeret-fur- dalással. - Nem. Ráérek. Majd egyszer máskor.’'3 „Én voltam az első aki elhagytam a társaság katolicizmusát, ez is számos árulásaim egyike."* . „Abban a pillanatban, amikor Évát látni akartam, már elárultam Tamást és az öngyilkosságot."3 „Ha én szóltam hozzá, elfordult, nem felelt. Árulónak tartott."6 „Úgy halt meg, hogy én már nem tartoztam hozzá..."2 Hogy árulás volt-e Mihály kilépése vagy sem, ez attól függ, hogy ki mekkora őrültségnek tartja azt a felfogást, hogy mindent ki lehet próbálni, és mindenkinek joga van úgy meghalni, ahogy akar. így lett Tamásból aktív halott, nyertes a halálon túl is, míg Mihály élőhalottá vált, arra kárhoztatva, hogy meneküljön a végleg betagozódástól, attól az életformától, melybe eredetileg beleszületett. Mihály - miközben menekül saját polgári élete elől, mert meg van győződve róla, hogy kispolgárrá válik - szépen lassan dekadens lesz, kívül helyezve magát még a nászágyából is. Miközben közeledünk a regény végkifejlete felé, Mihály egyre nyíltabban nevezi meg érzelmeit Éva iránt, s bevallja magának, hogy szerelme tárgya soha nem volt más csak ÉVa, a közös Múzsa, és hiszi, hogy a halál édes akkor, ha ő zárja le szemeit. „Éva nem változott semmit. A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született, és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad..."“ Ám abban a pillanatban, mikor visszakaphatná ifjúsága levegőjét addig a percig, míg Éva lezárja szemeit, egyszerre a sors kikerülted vele a halált, nem engedi meg Mihálynak, hogy amitől egyszer már megfutamodott, most megvalósíthassa. Ezek szerint nem halhat meg mindenki úgy, ahogyan szeretné, mégis kiválasztottnak kell lenni. Mihály nem a halál fia. Végszóként pedig csak annyit, hogy Tamás halál ötletét nem lett volna szép Mihálynak hű epigonként lemásolnia. TAMÁS Tamással nem találkozunk személyesen a könyvben, viszont remek ajánlólevelei vannak barátaitól. Az ő alakja a leginkább mozaikszerű, eszményített. Á szerelem is csak speciálisan érintheti meg testvérszé- relem formájában. A könnyed dekadencia jellemzi. I la elnézem a bizánci mozaikokat, vagy kelta mondákat olvasok, mindig a hősről a legnehezebb elképzelni azt, hogy élt. Egy idealizált alakot látunk magunk előtt, fehér, áttetsző bőrrel, tekintete sohasem találkozik a miénkkel, mellette álló kedvesét is csak súrolja pillantásával. Tamás és Éva ikrek, csak Éva nem volt annyi
