Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Beszédes Attila: Újvidéki napló

ÍROTTKŐ STÚDIÓ

XIV

Felülök egy vonatra. Keresem a helyem, de nem találom. Minden fülkében ülnek. No, végre találtam egy üreset. Leülök, levetem a kabátom, és elalszom. A végállomásnál a kalauz ébreszt fel. Egészen kipihentem magam. Szeretem a homályt, ennek is oka van, de nem beszélek róla, mert talán nem is lehet. Jártam valahol, kétszer, először és még egyszer, éreztem, hogy először mennem kell. Másodszor sárga virágot vittem... Aki tudod, miről van szó, úgyis tudod, mit érzek. És Isten is tudja, mit érzek, hol követtem el hibát, s mit miért tettem. Hibáztam ugyan, de nem szándékosan. Helyrehoztam. Legyen ez így igaz. Most meg csak ülök, és arról beszélek, hogy jó lenne nem tudni semmiről. Csak egy dologról, talán.

Sajnálom azt a valóságot, amelyben élnem kell. Ez egy olyan valóság, ami képtelen. Álmok és tragédiák együtt. Ezt emészd meg! De feloldható. Éppen azzal oldható fel, ha cselekszel. Ha nem cselekszel, megsemmisülsz. Cselekedned kell! A korlátok ott vannak, de lesz idő, amikor ritkulnak, és ebben hinned kell. Ha ebben hiszel, a sűrű korlátok sem gátolnak. Sőt, észre sem veszed azokat. És már nem azt mondod, hogy sajnálatos módon, hanem úgy, hogy tényszerű. Tényszerű megkötöttségben élsz, de a feloldó zsinór is a kezedben van. Vagyis inkább nem egészen a te kezedben. Nyilvánvaló az, hogy sokan vesznek körül. Nyilvánvaló az, hogy sokan támogatnak. Az is nyilvánvaló, hogy ezek az emberek szeretnek, és ők sokan vannak. De meg kell majd tanulnod, hogy hol az a közösség, ahol te teljesen önmagad vagy. Most keresed a valót, most keresed a csodát, de a csoda odébb van. A csoda pont ott van, ahol nem várjuk. Vagyis velünk van. Belülről működik kifelé, és kívülről hat befelé. Fölöttünk van és mellettünk, mindenütt, amerre járunk, csak nem látható. Ennek is ezernyi oka van. De most nem szeretnék tévedni. Ezért visszatérek ahhoz az emelkedőhöz, amelyen kapaszkodtam felfelé, tartva a csúszástól. Nem csúsztam meg, újra felérkeztem oda, ahol az imént voltam. A hídhoz értem. Érdekes, hogy pont ma, amikor ezt írom, Nepomuki Szent János hídján járunk. De ez számomra miért olyan jelentős? Ezt csak az Ég tudja. És az Ég tudja azt is, hogyan gondolkodik rólam. Egy állomáshoz érkeztem. Felültem az első induló vonatra. Kanyargós sínpályán, lejtőkön, emelkedőkön haladt a vonat, vízesések fölött, sűrű erdők között vezetett az út, hogy merre mentem, fogalmam sem volt. Újra magamba mélyedtem. Homályt láttam, derengőt. Kinyitottam a szemem, és a messzeségben egy torony magaslott. A vonat megállt a toronynál. Kiszálltam, és megindultam a csigalépcsőn a torony csúcsa felé. Amikor odaértem, egy galambpárra találtam. Fehér röpgolyások voltak. S volt ott egy kis szék is, amelyre leültem. Ügy éreztem, megérkeztem. De ez csak érzés volt. Az én helyem többirányú, ezért olyan roppant nehéz nekem. Vagy ha nem többirányú, akkor egy dologért fel kell adnom mindent. De mivel több dologgal foglalkozom, nem tüdőm feladni egyiket sem. Úgy szeretném szervezni az életemet, hogy mindegyiket átlássam. S ne úgy, hogy az egyik kimagaslik a másik rovására. Most egy dolgot felmutattam, de közben mást elhanyagoltam, alig tudom helyrehozni. S aztán újra egyenesben leszek. Most ismét a földes, csúszós talajon haladok felfelé, bízom abban, hogy szandálom és a föld súrlódása felvisz az emelkedőn. Felérkeztem. Hogy a jobb kezemben mi volt, ne kérdezd! Hogy a bal kezemben mi volt, azt se kérdezd! Kereső vagyok. Útkereső. Közösségkereső. Már nem nagyon érdekel, egyre kevésbé, hogy ki mit mond. Azt teszem, amit adott pillanatban diktál a lelkiismeretem. És szeretném, ha nem befolyásolnának a fellegek. Most egy szigeten vagyok. Jegyet váltok egy csónakhoz, és kievezek. Amikor már a nyílt vizen vagyok, nekivetkőzöm. A lapátokat beemelem a csónakba, s lebegek. így telik el fél óra. Ekkor felveszem ingem, ruhám, és visszaevezek a parthoz. Mondják, van még fél órám. Én azzal válaszolok, nekem ennyi elég volt. És akkor elhagyom a szigetet.

Ismét a toronynál vagyok, fent a legmagasabb pontján. Szállnak a galambok fent az égen, már csak egy fénylő pontnak látszanak, majd láthatatlanokká válnak. Hát ilyen ez a torony. És most tépelődöm. Nekem is voltak röpgolyásaim. De visszavittem őket a gazdájuknak, és most tépelődöm. Nem röpgolyásokkal kellene-e foglalkoznom, melyekkel nem zavarom az apai házat? Azonban nem tudom miért, de én nagyon kötődöm a saját-