Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Beszédes Attila: Újvidéki napló
XIII ÍROTTKŐ STÚDIÓ KECSKÉS MIKLÓS Torony Jön velem szemben egy alak. I Iosszú copfban van összekötve a haja. Intek neki illedelmesen, ő elbiggyeszti a száját, ezen nem csodálkozom. Azon sem csodálkoznék, ha odajönne és kezet rázna velem. Azon sem csodálkoznék, ha leköpne. Azon sem csodálkoznék, ha elnézne mellettem. Én megyek tovább, úti célom megvan, mit foglalkozzam vele? Mindent elfogadok, a veszteséget is, az ajándékot is, és így van derűm. Hamarosan egy emelkedőhöz érek. Csak abban bízom, hogy a szandálom és a föld súrlódása kitartson, és ne csússzak vissza. Nem csúsztam vissza. Felérkeztem. Egy hídon megyek át. Lassan, nagyon lassan elérkezem egy tóparthoz. Északi szél fúj. Kabátomat fel kell emelnem, hogy rá tudjak gyújtani. Hazáig visz utam. Otthon szótlanul megebédezem. Jók velem. De én nem szeretem ezt a jót. Szeretem, s mégsem szeretem. Más a meggyőződésem, és ez nincs tiszteletben tartva. Vagyis tiszteletben van tartva, de csak egy bizonyos fokig, és ez engem nagyon sért. Ma délután nagyon örültem, visszanyertem teljes fizikai erőnlétemet, el tudtam végezni feladatomat, nem úgy mint tegnap vagy tegnapelőtt, amikor csak pihentem. Mindent az Égre bízok. Ött tudják, mit miért teszek. Ott tudják azt is, hol miért tévedek. És hiszek abban, hogy nem tévedek nagyot. És abban is, hogy megtalálom a helyem. T. ekkor közbevág: „Hát te hiszen már a helyeden vagy." Én ekkof fejemmel nemmel intek, mert tudom, hogy nem a helyemen vagyok. Járok és járok. Megyek és megyek. Segítenek sokan. Leköpnek ketten, és támadóim is vannak. El kell érkeznem oda, hogy már egyedül is tudjak haladni, és oda ahová tartozom. Ez egy közösség lesz. Ezt a közösséget keresem. Voltam már pár közösségben, például a múltkor X. helyen, ahol csak azért, hogy meg ne botránkozzanak, egy megfelelő testbeszéddel távoztam el. Keresek egy közösséget. Y. utcában is van egy. De a ház előtt elhaladok, mert ami ott van, az helytelen. Jártam már nagyon-nagyon messze is. Többfelé is. Most D.-vel megbeszéltük, hogy ő is kutat. Kutatja a közösséget, ahová tartozom. Jelenleg B. a legnagyobb lelki támaszom. Sajnálatos módon ezt A. nem érti meg. Én nem vitatkozom, inkább hallgatok. Inkább veszítek, másutt nyerek örömet. Most például egy szobában vagyok. Egyedül. Magamba nézek. És mi mást tennék, mint hogy kutatom, hol a helyem. Az én helyem egy torony. Nem amolyan hivalkodóféle, hanem egy nagyon egyszerű, ahonnan röpgolyások szállnak fel, és nézek felfelé, amíg egy ponttá válnak, mint a csillagragyogás. Süt rájuk a Nap. Mindez persze álom. Sok a tévedés, a hiba. Ezeket kijavítom. Majd újra tévedek, azokat ismét kijavítom, és így, ahogy magamat állandóan javítom, meg fogom találni azt a tornyot, ahonnan arra a csillagra nézhetek, amelyik bevilágít a toronyba. Egyrészt álomszerű az élet, hittel teljes, máskor vaskos és börtönszerű, és a kettő együtt valóság. Most melyiket helyezzem előtérbe? Nyilván mindkettő megvan, a két különböző terület és realitás, az álomé és a nyersességé, az az esszencia, ami feloldhatatlan. Vagy úgy oldható fel, hogy kölcsönös engedményeket teszünk. De ez már így nem egészen jó. Ezért vissza kell menni az álomba, és úgy élni, ahogy az álomban tisztán megálmodtuk, mert csak így lehet igaz az is, hogy nem színlelünk. Aki színlel, az hazudik. Volt nekem is álmom sokszor. Főleg gyerekkoromban voltak visszatérő álmaim. Ezekre mind emlékszem, ha nem is sorolom fel őket. És ha ez így van, és ezekhez ragaszkodom, akkor mit törődjek én azzal, hogy ki mit mond?
