Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Beszédes Attila: Újvidéki napló
IX ÍROTTKŐ STÚDIÓ CSIKÓS ATTILA Virtuális imamalom Az Ember folyóparton állt. Magában dünnyögve egy gallyal piszmogott. Ráéró'sen farigcsálta a tavalyi háncsot. A kis bicska pengéjén bordó foltokban bambultak a rozsdafoltok. Az Ember az áradó folyót bámulta. Lassan peregtek a percek. Az ártér kavicsain meg csak peregtek a levágott, barna háncsok. Az Ember száraz kezében rendületlenül nyikorgóit a tompa kés.- I Iát ki az úr a háznál? Zúristenit! 1 Iát ki mondja meg, hogy mit csinájj?! - zsörtölődött az ággal, és újabb rovátkákat hasított bele. Az anyjára gondolt, akire nem emlékezett. Az apjára, arra igen. Meg a kordéra, amit a viskó mellé állított minden este, mikor a vásárból megérkezett. A kondásra is emlékezett a szomszéd faluból. Az anyját kitagadta az emlékeiből. Csak akkor jut eszébe, ha a fába vonalkódot farag. Vagy ha tükörbe nézve felismeri a ráncait. A folyamszabályzott múlt könyvének egyetlen, ékírásos oldalán, az arcbarázdákban: elévült bizonyítékait. Áradt a folyó. Nehezen, lucskosan. A víz már majdnem fekete cipőjéig ért, s a hullámokon terebélyes rönkök himbáztak csendesen tovább. Az ember sosincs egyedül. Megátalkodott fajta. Túl önző, hogy magára hagyja a másikat. Túl gyáva ahhoz is, hogy fedezéket keressen a bajban. Beképzelt, beteg. Hiúságában néha odáig megy, hogy másokat magasztal, és kajánul örül annak is, hogy a kocsmában senki nem emeli rá a poharát. Állandóan ünnepeltetné magát. Az ember: sokaság. Most is vannak hatan vagy heten. Ott ülnek a pult előtt, cigarettafüstben, a legnagyobb asztal körül. Unikumot isznak sörrel. Jó is az! Egytől-egyig szenvedélybetegek. Az se rossz. Belebújnak a füstsubába és onnan kuksolnak kifelé. Keveset szólnak. Szagról ismerik a másikat, [ó itt! Ebben is egyetértenek. Mentek volna a folyóhoz is, de az most árad, állítólag a közeli kempinget is ki kellett üríteni. Volt nagy felzúdulás. Úgy menekültek a németek, mint negyvenötben, miközben az egész falu a gondnokon röhögött, aki pont arra a napra hívta ki a vízvezetékszerelőt, hogy a közös zuhanyzóban is kielégítő legyen a víznyomás. Panaszkodtak a németek. Ezeknek semmi se jó. Szóval ezért jöttek a kocsmába végül is. Jó ez á kocsma. Nyugodt. Rajtuk kívül nem akadt vendég, a csapos unottan frizbizett a söralátétekkel. Béke volt. Még a félkarú rabló is Olyan árván pityegett meg villogott a sarokban, hogy az embernek megesett azon a nyomorék alkatán a szíve. így hatan vagy heten nehezen találtak közös témát, amiben egyetérthettek volna, az unikum-sör és a sokatmondó hallgatás kivételével. Jól jött ez az árvíz. Ilogy essen belé a guta, hogy a görcs rángassa széjjel! Mi lesz, ha kiönti őket az ár? Mi lesz, ha följön a víz a nappaliban? Az önkormányzat megnyugtatta őket, aggodalomra semmi ok, homok is van, zsák is van. Ettől még tanácstalanok maradtak. Szóval ezért is jöttek a kocsmába. Még aztán az Orsósék lánygyereke házasodni készül, megvette a Fehér Öreg. De erről nem volt szabad beszélni. A gomolygó, szürke porbekecsbe bújva csak hallgatni kell a szuszogást, figyelni a többiek szemhéj rezdüléseit. Nyirokmorze. Csarnokvíz-nyomás. Unikum-sör. Egyetértés. Csak a magyar csaposgyerek félvad kandúrjának berregése hangosabb a sóhajtozásuknál, meg a söralátétek, ahogy röptűk végén nagyot koppannak a falon. A Fehér Öreg valóban megvette az .Orsós Ember lányát. Most már maga se tudja, minek? Elajándékozta. Tovább adta, lepasszolta. Jót akart neki. Akkor ismerte meg, amikor még színháza volt. Az Orsós Ember lánya igazán tehetségesnek bizonyult. Talán képes lett
