Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Dr. Bács Pál: Deportálásom naplója

legfinomabb amerikai cigaretták voltak 100 számra, nem szívta csak én cseréltem élelemért. Apa állapota egyre rosszab(b)odott. Már nem evett semmit, nem tudott felkelni, olyan gyenge volt. A szíve teljesen elgyengítette. Az idegösszeroppanása volt a legnagyobb. Valószínű ettől kapott egy tbc-t is. Halála előtt egy héttel már nem hallott, nem látott és beszélni is csak egész minimálisan tudott. Rettenetes volt nekem. Naponta az ebédnél külön cirkuszok voltak, nem akart semmit sem enni. „Azt akarod, hogy meghaljak, te gyilkos!” - mondta nekem, amikor én jót akartam neki. Tanácstalanul állottam 17 éves létemre idegenben egy nagy beteg Apával. Elmentem az orvoshoz tanácsért. Zeider, es kann mann nichts, machen - mondta, noch einzwei Tag, und des Anne wird gestorben. Az utolsó 2 napon alig hagytam el az ágyát. Hiába kapta a rengeteg orvosságot és injekciót, semmi sem használt. Naponta az ágyba csinált. Végül már azt sem, mert nem evett semmit. Az utolsó napon már élő halott volt. Csak a szíve vert egy kissé, más minden el volt halva. Arcát betakartam a takaróval, hogy ne bántsák a legyek. És azért is, mert nem bírtam látni az arcát. Teljesen eltorzulva, lesoványodva. Hol volt a régi, erős, szép Apa! Csak a csontváza maradt meg, amely még kissé lélegzett. 2-3 nappal halála előtt azt mondta, hogyha lehet, én menjek haza, talán ő nem fog hazamenni. Lehet, hogy tudta, mi fog vele lenni, de nem említett otthonról semmit.

1945. június 7-én, csütörtök délután 4 óra tájban már alig lélegzett. Odajött az orvos és az ápolónők és én ott álltam közvetlen mellette az ágy szélén. Az orvos fogta a pulzusát. Kb. 5 óra lehetett, amikor megszólalt: ,Meghalt”. Orrához tükröt tartottak, nem párásodott el. Felkötötték az állát, hogy ne essen le. De valami mosply volt az arcán. Rátették egy hordágyra, betakarták és vitték a hullaházba. Én majdnem elájultam sírásomban, olyan szívszúrást kaptam, hogy kivittek a szabad levegőre és szíverősítőt adtak. De mégis elmentem a hordágy után. Egyedül én kísértem szegény elhúnyt Apámat utolsó útjára.

Drága Apám! Ha valamiért megbántottalak volna, úgy bocsáss meg nekem, most, miután már eltávoztál az élők sorából. A tested idegenben nyugszik, de a lelked az mindig idehaza van, mindig ott, ahol a te családod kis maradéka van. Te vigyázol majd feleséged és egyetlen gyermeked életére, te fogsz őrködni felettünk. Nyugodjál békében!

Aznap nem bírtam magammal, nem találtam sehol sem a helyemet. Egyedül feküdni ott, ahol még előző nap valaki feküdt mellettem. Nincs kivel beszélnem, nincs kitől tanácsot kérnem. Egyedül vagyok a nagy idegenben. Barátom nem volt senki sem. Az orvos természetesen ki akart írni a kórházból, hisz eddig csak azért nem írt ki, mert ott volt Apám. De én nem akartam kimenni, betegséget szimuláltam. Átfeküdtem apa ágyába. Ezzel a szimulálással elértem, hogy 3 nappal tovább maradtam a kórház betege.

Aztán kiírtak. Kaptam német ruhát és csizmát, fin pedig elvittem a kórházi pokrócot és ruhákat. De nem mentem lágerbe, hanem a kórház melletti kőbarakba mentem, de bevittem egy ágyat és itt laktam majdnem 8-9 napig. Valamit kaptunk enni a kórházból is, de a fő étkezésem nem ezek voltak. Délutánonként kimentem a városba és házról házra járva szereztem élelmet. Becsöngettem a lakásokba és azt mondtam: Bitte schön, ich bin von Ungarn, können Sie nich etwas zum Essen geben. Setzt werde ich nach Hause

722