Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Dr. Bács Pál: Deportálásom naplója

gehen und ich habe garnicht. Zum Essen! Erre ők vagy azt válaszolták, hogy nekünk sincs, vagy azt, hogy várjak. Rendszerint kenyeret kaptam, de sokszor szalonnát, húst és meleg ételt is. Volt már állandó helyem is. Itt meghívtak vasárnaponként ebédre. Jólesett ismét asztalnál ülni egy idegen család körében, és beszélgetve enni. Senkisem akarta elhinni, hogy amikor elmentem, azt mondtam, hogy magyar vagyok és hogy sohasem voltam Németországban. Végre meguntam ezt a cigány életet és felmentem a magyar zsidó lágerbe. Címe: bäum Freiberg Warte Linz. Ez egy magas hegy tetején van, a rádióadó állomás mellett. Nagyon szép hely. Csak az volt a baj, hogy nem volt hely. Egy üres barak volt, de nem volt oldala, csak teteje. Mégis nagy nehezen szereztem egy ágyat és a kórházból felvittem 3 matracot. Itt meglehetó'sen rendes koszt volt. Sajnos, innen nem tudtam organizálni menni. Mindössze talán 5 napot voltam ebben a táborban. A tábor amerikai parancsnoka egy esti parancsában felolvasta, hogy az ő feljebbvalója, Linz amerikai katonai parancsnoka, meghagyta neki, hogy ez a tábor menjen le Hörsingbe, ahonnan 2 nap múlva elindul hazafelé. Ennek nagyon megörültünk. Tényleg másnap amerikai autón bementünk a Hörsing mellett lévő' hadifogoly táborba.

Este megérkeztünk ide. Elhelyezkedtem, majd ismerősöket kezdtem keresni. Tényleg, találtam is a Géza bácsi századjából. Ok azt mondták, hogy Géza bácsi Welsben, a kórházban, tifusban meghalt. Most már végleg elkeseredtem. Nem marad senkisem a családból. Tomi, Apa, Géza bácsi meghaltak. Otthon, mint mondták, felrobbantották a gettót és 10000 zsidó meghalt. Minek menjek akkor haza. Ilyen és ehhez hasonló gyötrelmek között reggel kimentünk a pályaudvarra, hogy elinduljunk hazafelé.

Utazás haza (1945. VI. 30. -VII. 8.)

A pályaudvaron egy irtó hosszú szerelvény állt. Szintén marhavagonok voltak, de kitisztítva, priccsekkel. Megkaptuk a vagonunkat és beszálltunk. Elhelyezkedtem az egyik priccsen. Az ujjaim mind meggyűltek, tele voltak gennyel. A doktor hiába nyomogatta, mindig rosszab(b)odott. Mindkét kezem be volt kötve, alig tudtam valamit is csinálni velük. Délután elindult a szerelvény. Minden vagonban egy amerikai katona volt őrként állítva. Az amerikaiak megígérték, hogy 3 nap alatt az ő vezetésükkel ezzel a szerelvénnyel megérkezünk Budapestre. Irtó volt az öröm, újra otthon lehetünk. Engem sok balsejtelem gyötört, de mindig az optimista felfogásom érvényesült. Majd lesz jobban is. - mondtam. Ugyanazon az úton, ahol még az SS-ekkel meneteltünk a haláltábor felé, ment a vonat visszafelé. Mindenütt láttuk az utat, láttuk a halálmenet színhelyét. Leírhatatlan érzés volt. Most már vonaton utazni és nem gyalogolni. 3 napos utazás után megérkeztünk Wienerneustadba. Nagy bámulatunkra itt leszállítottak a szerelvényről, mert azt mondták, hogy ők a szerelvényt visszaviszik. Átszálltunk egy pullmann-kocsi szerelvénybe. Itt már oroszok voltak. Először le akartak szállítani minket, de hosszú utánjárás után mégis rajta maradtunk. Másnap aztán ez a szerelvény átvitt a magyar határon és Sopronba érkeztünk. Magyar területre. Akkor már 3/4 éve nem voltunk Magyarországon. Egy napi várakozás után elindultunk Szombathelynek. Itt átvizsgálták a szerelvényeket, mindenkit igazoltattak. Az itteni Joint adott egy nagy darab fehér kenyeret és egy darab sült húst. Ismét egy napi

723