Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Dr. Bács Pál: Deportálásom naplója
beszéltem. Mivolt otthon, és mi lesz, ha hazamegyünk. Mert haza kell mennünk. Csak azért is megmutatjuk a németeknek, hogy hazamegyünk. Én fogadást tettem, hogy nem leszek többé cserkész, nekem nem kell kirándulás, eleget gyalogok most. Csak olvasással, tanulással és főleg evéssel fogom eltölteni időmet. Külön receptet állítottam össze, mit fogok majd enni. Apa is tervezgetett. Ha visszakapjuk lakásunkat, hogy fogjuk berendezni, stb. stb. És így elmélkedve, ismét eltelt egy nap. Enni csak nagy ritkán kaptunk, akkor is csak egyszer egy nap, este. Kenyeret az egész idő folyamán nem ettünk semmit. Volt úgy, hogy már 3 órakor megérkeztünk aznapi szállásunkhoz. Ekkor lefeküdtünk és próbáltuk kipihenni fáradalmainkat. Az a benyomásom, hogy a jó Isten mégis csak szereti a zsidókat. Teljes 3 hétig meneteltünk, egyetlen egyszer nem voltunk fedett helyen és ez idő alatt még egy csepp eső sem esett. Mert akkor még tűrhetetlenebb lett volna számunkra. Egyszer, egyik délután megérkeztünk a rétünkhöz, ami aznapra volt a szállásunk. Autó hozta utánunk a meleg ételt. Mindenki kapott egy 3 dl. kanállal. Akkor már 4-ik napja nem kaptunk enni. Rettentő verekedés volt az autó körül. Akkor magyar rendőrök vigyáztak ránk. Én is verekedtem, még egy kis löttyért, kaptam is mindenből. A levesből is és a puskatusból is. De megérte. Egy teljes csajkával kaptam. És lassan elérkezett a híres „halálmenet”. Elérkeztünk az Alpok lábához. Keresztül a gerincen kacskaringós országút vezet a másik oldalig. Lent, a hegy lábánál gyönyörűen sütött a nap. Elindultunk felfelé. De míg felértünk 5-6 óra eltelt. És az idő is megváltozott. Rettenetes hóviharba kerültünk. Nem voltunk felkészülve rá, hogy ilyen hideg lesz itt fenn és rettenetesen fáztunk, de nem soha. Az SS-ek gondoskodtak róla, hogy ne fázzunk. A hegy másik oldalán lefelé futni kellett. Az út csúszós, és fagyos, az emberek soványak, gyengék és fáradtak a mögöttük lévő 2 hetes gyaloglástól. És futni, megállás nélkül futni. Aki megáll, máris felbukik, meghal. Elnémítják a gazemberek géppisztolyai. Aki nem bírja a futást, lemarad a századtól, az is halott. Megállás nélkül kattog a géppisztoly. Durr, ... Durr. és hét ember ismét megszűnt élni. Egy századot, kb 300 embert gépfegyverrel egy szálig egy eldugott erdőből lekaszabolnak. 300 család apa nélkül marad. De nem hal meg mindenki. Van, akit csak lábon, vagy hasba találnak az SS golyók és ettől elesik, száján, orrán és a sebből ömlik a vér. De még meleg, van élet benne. Mi ugrálunk át a holt(t)esteken és a sebesülteken. Egy-egy megszólal: A jó Isten nevében könyörgök, segíts, segíts, mert meghalóóóók! És mi még meg sem állhatunk, csak ugrálunk rajta keresztül. Épp megint egy ilyen sebesült mellett szaladok el, mikor látom, hogy közeledik SS katona. Odatartja géppisztolyát a sebesült fejéhez és elsüti. A koponya teljesen szétloccsant. És mindez közvetlen előttem. Azt hittem, most már vége mindennek. Ezt nem bírom tovább. De valami, valami azt sugalta bennem, ne csüggedj. És én nem is csüggedtem el. Hátamon két hátizsák, karomon a pokrócok, másik karomba Apa kapaszkodik, futunk az úton lefelé. Mind az őrültek. Abban a pillanatban, teljesen elvesztettem gondoskodó képességemet. Azt hittem, hogy megőrültem. Apa odasúgta nekem: „Nem bírom tovább, fiam, Isten veled. Én leülök, lőjjenek agyon!” Nem engedtem. Húztam, mint egy gyermeket magam után. Hirtelen körülnéztem és nem találtam mellettünk senkit, elmaradtunk a csoportunktól. Egyedül 716
