Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Dr. Bács Pál: Deportálásom naplója
szaladtunk ketten az országúton lefelé, és a kanyarban feltűnt egy SS katona. „Wir können gehr, wir sind gesund.”- mondtuk neki. „Sollen Sie nicht uns hinunterschossen” - dadogták neki. Fütyült ránk. Más dologgal volt elfoglalva. Egy halottról szedett le valamit. Hirtelen valami rettenetesen megrántott. Azt hittem elesem. A nadrágomat lőtték keresztül. Hála Istennek, nem talált a gyilkolásra szánt golyó. Még gyorsabbra vettük a futást, és így beértünk egy csapat mögé, most már velük szaladtunk tovább. Az út szélén, a csatorna mellett eső víz helyett vér folyt lefelé. Aznap 10000 ember halt meg az alpoki halálmenetben. Eisenerst előtt megállást parancsoltak. Itt álltunk egész estig. Jött egy csomó német teherautó és bedobálták a hullákat. Megálljatok gazemberek, ha mi nem, de a jó Isten majd megbüntet titeket. Minket egy üres réten szállásoltak el éjjelre. E rettenetes dolgok után mégis aludtunk. Már teljesen el voltunk fásulva minden tekintetben. Reggel 30 emberit) munkára kértek dupla koszt fejében. Rögtön jelenkezett 30 ember. Ezek megásták a hullák sírgödreit, eltemették azokat, megástak saját sírhelyüket is és a SS-ek őket is belelőtték sírjukba. Hiába, Petőfinek volt igaza: „Ne higyj magyar a németnek...” Délben elindultunk tovább. Szörnyű bajsejtelmek között vonszoltuk magunkat. Mindenki a másikat kereste. „Nem láttad Zuchert?” - kérdeztük mindenkitől. Egyik jó barátunk volt és eltűnt. Aznap nagyon sokat mentünk. Parancsnokunk azt mondta, hogy egy hatalmas táborba visznek minket, minden jó lesz, csak dolgozni kell. Mi már ebbe is belementünk volna, csak ez a rettenetes gyaloglás ért volna már véget. Egyik nap egész éjjel mentünk. Át az Ensi hídon korom sötétben, egymásnak estünk állandóan, a németek pedig csak hajtottak. Már 11 óra volt éjjel és mindig csak mentünk. Állítólag ma kellett megérkezni abba a bizonyos táborba. Egyszer csak az út kanyarulatánál egy hatalmas kivilágított tábort láttunk a közelben. Végre megörültünk, ez lesz a végső szállásunk. Keresztül mentünk a falun. A táblán ez volt kiírva: Mauthausen. Mauthausenben (1945. III. 19-21.) Az országút a tábornál ért véget. A bejáratnál hatalmas sorompó, mögötte a kapu egy kivilágított halálfejjel. És mindenütt, amerre ellátni SS katonák. Rettenetes látvány volt. Bementünk a kapun, majd utánunk becsukódott. Benn a táborban sorbaállították 5-ösével. Megszámoltak. 100 darab ember, így mondták ők, indulás befelé. Gyorsan kellett menni. Apa már a végső erőfeszítését is beleadta, de nem bírta tovább. Lemaradtunk. Ekkor jött egy SS és mikor meglátta apa botját, vasbottal nagyot rá akart ütni. De úgylátszik nem jól sikerült az ütés, mert rámütött. így futni kezdtünk. Barak nem volt üres, így azok előtt a földön lefeküdtünk és úgy ahogy voltunk, a végső kimerüléstől elaludtunk. Reggel aztán jött az ismerkedés. A már régebben ott levők ismerősöket kerestek. Én is ép ismerősé(r)t szaladgáltam, amikor apa hallja, hogy valaki hívja Bács capót. Mit lehet tudni, talán a Géza bácsi. Megkérdeztem hol van az a Bács capó. Megmondták. Oda mentem. Ott feküdt a barakban, társai között és beszélgetett. Nem vett észre. Ekkor odakiáltottam, csak így: Géza 717
