Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Jerzy Stempowski: Dosztojevszkij lengyel regényalakjai
kárhozniuk, tudatában kell lenniük a kárhozatnak, be kell vallaniuk azt, el kell fogadniuk, beletörődve a reménytelenségbe, hasonlóan ahhoz a jelenethez, amelyben Raszkolnyikov bűnbánat nélkül térdel a kövezeten és nem vezekel. Dosztojevszkij mintha nem ismerne másfajta megmenekülést, csak azt, ami lehetetlen. Mintha pontosan ilyen megmenekülést követelne a megalázottak és méltatlanok számára. Ennél kevesebbel nem éri be. Különleges pátoszának legjellemzőbb vonása mintha épp a lehetetlen kihívó, makacs, erőszakos követelése lenne. IV. Dosztojevszkij morális eszméinek általános áttekintése lehetővé teszi számunkra, hogy valamivel közelebbről is megvizsgáljuk lengyel regényalakjai helyzetét. Most láthatjuk, hogy bár a száműzött lengyelek - Dosztojevszkij csak ilyeneket ismert - kis híján a hősei lettek, elvi okokból éppen hogy nem lehettek azok. Minél közelebb kerültek a végleg elkárhozottak kategóriájához - az ő metafizikai jogaikért harcolt Dosztojevszkij -, legfőbb általános alapelvei szellemében annál inkább ellenségeivé váltak. Vegyük Raszkolnyikovot példának, és próbáljuk lépésről lépésre végigjárni azokat a pontokat, amelyek elválasztják Dosztojevszkij hőseit az általa kitalált lengyelektől. A lengyelek, akiket megismert a katorga világában, az eszme mártírjai voltak, míg Raszkolnyikov a sors „oktalan ítélete” miatt szenved Szibériában. Mártíromsága a szörnyű utcai jelenettől a katorga első évének végéig minden magyarázattól, minden belső vagy kozmikus értelemtől meg van fosztva. Dosztojevszkij korában a lengyelek mártíromságának mély messianisztikus értelme volt: közelebb hozta a zsarnokok által megrontott világ megváltását. A lengyel száműzöttek nem voltak reménytelenül elveszettek, mert elfogadták a messianizmus metafizikai vigaszát, amit Dosztojevszkij minden más vigaszhoz hasonlóan elvetett. Ezért minél szörnyűbb volt a lengyelek szenvedése a katorga világában, minél vigasztalanabbnak látszott a szenvedésük, külsőleg minél hasonlóbbá váltak a menthetetlenül elkárhozottakhoz - Dosztojevszkij szemében és moralista alapelvei szellemében annál hamisabb kárhozottakká váltak, akik jogtalanul számítanak arra a nagy-nagy kegyelemre, amit a földalatti világban élő hőseinek követelt. Innen ered az a hamisság, ami mindig érezhető lengyel regényalak-konstrukcióiban. Regényeiben a lengyelek mindig hamis kényeskedők, hamis grófok (lásd A félkegyelmű epilógusát), hamis mágnások. Ezért az olvasó ösztönei nem hazudnak, amikor azt súgják, hogy Dosztojevszkij regényeiben a lengyelek ki lesznek zárva az elbukottak és kárhozottak rehabilitációjából. Valóban, a lengyelek - azok is, akiket a katorgában látott, azok is, akiket leírt a regényeiben bármilyen rettenetes volt is a bukásuk, soha nem jutnak el a kárhozat olyan mélységeibe, ahová eljutott Raszkolnyikov, amikor a tér közepén térdelt. Ebben nem osztoznak, megnyugvást találnak a filozófia vagy a vallás vigasztalásában, amit Dosztojevszkij hazugnak vél. Visszakoznak, nem törődnek bele kárhozatukba, nem követelik büszkén a lehetetlent. Nem kockáztatják meg a hamvából feltámadó főnix csalóka esélyét. Dosztojevszkij szemében a lengyelek mintha kibújnának az igazi mártíromság alól, és pontosan ezért 688
