Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Jerzy Stempowski: Dosztojevszkij lengyel regényalakjai
nemcsak hogy nem érdemelnek könyörületet a látszat ellenére sem, hanem ellenkezőleg, le kell leplezni őket. Az ő szemében a lengyelek jelentik a legnagyobb veszélyt, mert még a katorga legmélyén is ott vannak és ott sem adják fel azt a törekvésüket, hogy racionális vagy misztikus magyarázatot próbáljanak adni a kárhozottak kínjaira, amelyek a Dosztojevszkij egész életművét meghatározó sarkalatos igazságok értelmében semmivel sem magyarázhatók, örökkévaló, visszafojthatatlan tiltakozó szóval kiáltanak ránk. A fenti körülmények talán megmagyarázzák, miért a katorgában megismert lengyelekről őrzött emlékei paradox parafrázisaként alkotta meg a legrosszabb ember konstrukcióját, és ezt milyen jogcímen nevezte el lengyeleknek. Természetesen azok az átváltozások, melyeken Raszkolnyikov átesett, valamint a semmiből való újjászületés egész koncepciója, ami többé vagy kevésbé minden bukott Dosztojevszkij-hősre vonatkozik, lényegét tekintve individuális folyamat, kívül áll minden közösségi, hagyományos, saját, rögzített formákkal rendelkező erkölcsön. Aki aláveti magát a megtisztulás és újjászületés e rettenetes folyamatának, az mintegy saját felelősségére, a szilárd fogalmakkal dacolva teszi azt, felfedezvén önmagában az individuális, személyes erkölcsi tartalmat, aminek semmi hasznát nem vehetik a közönséges halandók. Mivel Dosztojevszij az igazi kárhozottak számára nem lát semmiféle menedéket az irracionális újjászületésen kívül, amit volt alkalmunk megfigyelni Raszkolnyikov esetében, elutasítja a nevükben az erkölcs minden hagyományos formáját, ezek jók azoknak, akiket meghívtak az élet lakomájára, de használhatatlanok a földalatti világban élő emberek számára. E különleges morális elvvel magyarázható az is, hogy konstrukciójában a franciák és a németek mellett miért a lengyelek képviselik a látszatmorált, ami a földalatti világ emberei, Dosztojevszkij igazi hősei számára tartalmatlan, üres. Módszeres kutatások során nyilván lehetne találni olyan eszmeárnyalatokat Dosztojevszkij bonyolult metafizikájában, amelyek még közelebb hoznák morális eszméit lengyel regényalakjaihoz. Fejtegetésünknek ez a része nem kívánja kimeríteni a kérdést, csak hozzávetőlegesen ki akarja jelölni a Dosztojevszkij által ábrázolt lengyelek és az író legáltalánosabb inspirációja közti szerves kapcsolatot. Mielőtt berekesztenénk fejtegetéseinket, végig kell gondolnunk, kapcsolódnak-e a Dosztojevszkij lengyelábrázolását meghatározó eszmék - és mennyiben - a korhoz és a szerző életkörülményeihez. E kapcsolat léte magától értetődőnek látszik, különösen akkor, ha az egyéni kísérletként felfogott erkölcs felől közelítjük meg. Az erkölcsi alakzatok és hagyományok nyilvánvalóan akkor ölthetnek meghatározott formát, ha nagyobb közösségekben hatnak, amelyek belsőleg elég differenciáltak ahhoz, hogy a kialakuló erkölcsi doktrinák megfelelhessenek az élet által okozott morális problémák valódi sokféleségének. Nos, Dosztojevszkij Oroszországot, ahol élt, belsőleg mélyen megosztott, alig áteresztő rétegekre tagolódó képződménynek látta. Élete végéig úgy érezte, hogy a társadalom csúcsa a létező hatalmi szervekkel és intézményekkel egyetemben nem rendelkezik saját erkölcsi tekintéllyel. Dosztojevszij még nemzeti íróként is némiképp a gyermekkorában látott ret689
