Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Jerzy Stempowski: Dosztojevszkij lengyel regényalakjai

megbékülni az »oktalan« ítélettel, alázatosan meghajolni előtte, hacsak valami kis nyugságot akar. (...) Bár küldene rá megbánást a sors, mardosó bűnbánatot, amely összetöri szívét, elűzi álmait, olyan bűnbánatot, hogy irtózatos kínjai között már a kötél vagy a víz mélye rémlik fel eló'tte! Örömmel fogadná, hiszen a kín és könny is - élet! De ő nem bánta meg a bűnét.” És valamivel késólob azt mondja Raszkolnyikov: „Az én lelkiismeretem nyugodt.”'*

E szavak fényében az előző' szörnyűséges jelenetek kegyetlensége, amikor Raszkolnyikov az útkereszteződésben térdel és beismeri a gyilkosságot, még mélyebbnek és fájdalmasabbnak tűnik. Raszkolnyikov bűnbánat nélkül térdel a kövezeten, nem vezekel, tehát nincs benne keresztény reménység, mintha csak az az érzés késztetné erre, hogy visszavonhatatlanul elkárhozik. Raszkolnyikov történetében Dosztojevszkij mindvégig megmarad a kárhozottak apologétájának, hű társként kíséri őket egészen a szakadék legmélyéig, nem enged semmiféle menekülést kínáló kísértésnek. A bűnbánat és reménység nélkül térdelő Raszkolnyikov olyan, mint egy rettenetes látomás, amivel a bosszúért lihegő alvilág üldöz mindenki mást, mindazokat, akik a kárhozottak láttán eltakarják a szemüket és a filozófiához vagy a hithez menekülnek.

Ezért oly sok a homály az epilógus utolsó, Raszkolnyikov belső megvilágosodásáról szóló oldalain. Belső megbékélése mintha a Szonyával való kapcsolatában kiélt szadizmus sajátos evolúciójából következnék, amennyiben ez nemcsak egyfajta konvencionális hazugság, ami azt a célt szolgálná, hogy tisztes látszattal álcázza a szellem világához intézett tragikus kihívást.

De akár így, akár másként, Dosztojevszkij megengedi az újjászületés lehetőségét. A Bűn és bűnhődés utolsó oldalának homályos részeit talán nem is kell túlságosan szó szerint venni. Hisz a keresztények eszkatológiai képzelete csak az utolsó ítélethez vezethet. A megváltottak későbbi történetét már csak az általánosságok szintjén mozgó utalások formájában jeleníti meg a keresztények képzelete. Ilyen természetű kérdések esetében a legtávolabbi célzás is elegendő. Talán nem is kell közelebbről vizsgálni szavakba nem foglalható tartalmát. Beérhetjük hát azzal az állítással, hogy Dosztojevszkij megenged olyan lehetőséget, hogy újjászülethetnek a földalatti világ kárhozottai. De ez mintha nem keresztény, bűnbánatból és alázatból való újjászületés lenne. Inkább Szophoklész hőse, Philoktétész csodás megmenekülésére emlékeztet, a tények logikája ellenében történik, mintha engedményt tenne a nézők érzékenységének. Ez valami olyasmi, mint újjászületni a semmiből. Ezért amikor Raszkolnyikov legnagyobb bukása pillanatában kinyitja az evangéliumot, a Lázár feltámadását elbeszélő fejezetet keresi, mert az egész Új testamentumban ez felel meg leginkább a semmiből való újjászületést keresők helyzetének. Egyébként hajói belegondolunk, talán magunktól is arra a következtetésre juthatunk, hogy igazi kárhozottak, a végleg, örökre elveszettek újjászületése nem is mehet végbe másképp, csak a főnix példáját követve, a semmiből születhetnek újjá.

Akár így, akár úgy, Dosztojevszkij mintha egy fontos feltételhez kötné az elbukottak újjászületését; előzőleg visszavonhatatlanul és teljesen el kell

*F. M. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, ford. Görög Imre, G. Beke Margit, Bp. 1981, Európa. 646-647, 648. o.

687